Akadnak az életben és az irodalmi művekben is "váratlan" fordulatok. Hallom a rádióban, hogy londoni elemző csodálkozott, miután a decemberi adatok is ismertté váltak Magyarország nemzeti össztermékéről (GDP), úgy tűnik, ezek az adatok a vártnál jobban alakultak. Micsoda meglepetés! Miután rosszindulatú pénzügyi körök rágalomhadjárattal és hamis hírek terjesztésével bizalmatlanságot keltettek az ország iránt, leminősítettek minket és mesterségesen leszorították a fizetőeszközünk értékét, kiderül, hogy mégse olyan olyan a rossz a helyzet, mint állították. Ami figyelmet érdemel, hogy a hamisnak bizonyult negatív feltételezésekre alapozva rontották a hitelminősítésünket, de most, mikor pozitív tényadatok látnak napvilágot, mégsem fogják javítani. Mintha úgy feleltetnék, hogy "ne is mondj semmit fiam, úgy se tudnád, akármit is kérdeznék, egyes, leülhetsz". Aztán mikor ír egy hibátlan dolgozatot, azt mondanám, hogy "szép, nagyon szép, kár, hogy nem osztályoztam le, és így félévkor meg fogsz bukni".
Fordításra felkínáltak nekem egy könyvet. Rot & Ruin a címe. Lefordítottam az első fejezetet, elfogadhatóra sikerült, de inkább nem vállaltam. Ez után kaptam szerkesztésre a sötét igézők történetét. Vagyis helyesen Sötét Igézőket kell mondani, mert nagybetűvel kerültek be a szövegbe. Sajnos ez a második kötet, és tikkeltem a könyv végére, de így kellett hagyjam, mert az elsőben már így volt. A gutaütés kerülget, mikor ezeket a nagybetűs borzalmakat látom. Köznevek nagybetűvel! Ráadásul a több szóból állóak mindegyik szava nagybetűvel kezdve. Hrrr...
De vissza a Rot & Ruinhoz. Agyaltam a címen is, Rohadó romok lett volna munkaváltozatnak, amíg valaki ki nem talál valami jobbat. Illemből elolvastam az első két fejezetet, mert mégiscsak, mikor fordítunk, legalább egy lépéssel járjunk előrébb a szövegben. De két fejezet után még nem ragadott meg a könyv. Nem is tudom miért, de most újra elkezdtem. Észbe se kaptam, és már túl vagyok a felén. Most viszont megfogott és berántott a történet. Amilyen nyögvenyelősen indult (nem érdekelt egy 15 éves kis p*cs nyavalygása, hogy dolgoznia kell az ételért), később olyan érdekes lett. A megrajzolt háttér miatt.
Egy zombikkal teli posztapokaliptikus világ. A zombiknak típusaik vannak. A legtöbb ott marad egy helyben, ahol van, amíg valami magára nem vonja a figyelmét. Némelyiket befutották a növények, borostyán meg trombitavirág. De vannak az úgynevezett "nomádok", amik vándorolnak. Ki tudja hová, miért, de mennek. Nem csak az lesz zombi, akit megharapnak, hanem mindenki, aki meghal. Akár természetes halállal, akár betegség miatt, akár megölik, zombi lesz. Ezt megelőzendő az elhaltak agyába acéltüskét döfnek. Éjszakára mindenki magára zárja az ajtót. Ha a családtagjai bezombulnak, ne tudjanak rátörni, ha meg ő lenne zombi, ne tudjon kitörni. Jól ki van találva az egész. Ez tetszett meg benne.
Plusz, erkölcsi vetület is van. Vajon az élőhalottak azok élők inkább, vagy halottak? És, ha halottak, akkor hogyan bánjunk velük? (Ezt a kérdést John Ajvide Linqvist is felteszi, szintén az angolt olvastam, még a magyar megjelenés előtt. Ez viszont tetszett az első laptól kezdve.) Mint a saját halottainkkal, akiket valaha ismertünk, szerettünk, vagy mint valami izékkel? Amik emberre hajaznak, de igazából már csak tárgyak. Tekinthetünk-e úgy rájuk, mint rosszindulatú támadókra, vagy dúvadakra, vagy inkább egy betegség áldozataiként kell őket kezelnünk? Mint egy halálos fertőzés hordozóit, akik a betegség következtében beszámíthatatlanok lettek, és öntudatlanul, de megfertőzhetnek, ha nem vagyunk kellően óvatosak. Sőt, igyekeznek is megfertőzni. Ekkor ugye jogos a brutális önvédelem, de illendő-e célba lövöldözni rájuk?
Szóval élvezem ezt a Rohadó romokat, és az sem von le az élvezetből, hogy a végefelére tartogatott fordulatot előre kitaláltam. Vagyis, mondjuk úgy, hogy sejtek valamit. Összeraktam a gondosan elhelyezett mozaikdarabkákat, melyek deus ex machinából logikus fordulattá változtatják majd a főszereplő megmenekülését. Talán így már kicsit kevésbé aggódom, hogy jajistenem, mi lesz a sráccal meg a csajjal, de élvezet maradt olvasni a történetet. Talán már sajnálom kicsit, hogy nem vállaltam el a fordítást, mert olvasás közben jönnek a szép magyar fordulatok, hogy hogyan lehetne ezt visszaadni. Hasonló érzés, mint a Hex Hall meg a Demonglass könyveknél, hogy úgy árad az angol szöveg, és nem is érzem, hogy nem magyarul van. Biztos azért, mert nagyon egyszerű nyelvezetet használnak, és még én is megértem.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése