A malom

Tesóm szerint rühellem, ha olyan vagyok mint mások. Kényszeresen különböznöm kell. Mondta is, hogy nyugodjak meg, hisz én teljesen egyedi vagyok. Ahogy mindenki más is. Hehe. Na szóval, ha a karácsonyfikázással nem sikerül kilógnom a sorból, elhatároztam, hogy próbálok valami igazán cukorszörpös nyálasat és giccseset felidézni a gyerekkoromból. De semmi. Se egy nyomorult közös szánkózás, se bejglisütés, hóemberépítés, szánhúzókutyán lovaglás, rénszarvas simogatás. Anyám nem fonta copfba a hajam, mert sosem hagyta akkorára megnőni, nem tanított főzni, mert menzás voltam és hétvégén is többször hozta a kaját, vagy vitt egy pasija étterembe, mint a konyhát használtuk volna. Nem voltak bizalmas beszélgetéseink, mert még kicsi voltam hozzá, hogy megértsem, vagy már nagy, hogy ne akarjam hallani amit mondana.

Nekem a szép emlékeim tesómhoz fűződnek, Katához meg Fecóhoz. Velük voltak meghitt együttléteim. Forraltborozás, társasozás, hogy összedugtuk a fejünket egy képeskönyv fölött. Hogy tesómmal együtt főztünk és főzés közben beszélgettünk, majd evés után mosogattunk és közben beszélgettünk, aztán leültünk a kertben és tovább beszélgettünk, amíg ránkesteledett és újra megéheztünk. Katával szánkón húztuk Fecót, aki kacagott, ahogy szaladtunk vele, amilyen gyorsan csak tudtunk. Kacagott akkor is, amikor a kanyarban beleborult a hóba. Kacagott a hóemberen, aminek vittünk répát, hogy legyen orra, de nem volt szeme, azt ő csinált neki a sétány kavicsaiból.

A Karácsonyokról nekem Fecó tekintete jut eszembe, ahogy tágranyílt szemmel állt az ajtóban, és bámulta a színes izzókkal kivilágított fenyőt. Ahogy bontogatta az ajándékait, és amíg tépkedte a csomagolópapírt, a bizonytalanság és a reménykedés is ott volt a szemében, hogy vajon a Jézuska azt hozta-e amit szeretett volna. Most már persze huncutul mosolyog, mikor ő csempészi oda az ajándékait a fa alá, és játssza velünk a játékot, mintha nem is egymást ajándékoznánk. Persze nem igazán következetes, mert aztán elemzi a különböző díszcsomagolók és a csomagolás módja alapján, hogy melyiket ki kitől kapta.

Furcsa az ember agya. Ahogy ezeket felidéztem, eszembe jutott, mikor kisiskolás koromban nagy hó volt, és a háztömb körül hócsatáztunk a környékbeli gyerekekkel. Mire hazamentem, teljesen át voltam ázva. Kívülről a hótól, belűről meg az izzadtságtól. A kezem vörösre fagyott és elgémberedtek az ujjaim, hogy csengetni sem tudtam, csak kopogtattam, aztán megrugdostam az ajtónkat. Anyám nem szólt semmit, csak kihámozott a ruháimból. A kezeimet a csap alá dugta, és előbb épp csak langyos, majd egyre melegebb vizet engedett rá. Bizsergett, szurkált, de egyre jobb lett. Utána bedugott a kádba, gőzölgött a víz, miközben fürdetett. Miután megtörölgetett, bebugyolált a fürdőköpenyébe és az ölében vitt az ő ágyába. Jól betakargatott, hajszárítóval megszárította a hajam, és hozott nekem forró kakaót. A bögre oldalán melengettem a kezem, majd mikor megittam, játszottunk.

A tévé be volt kapcsolva, de nem tudom mi ment benne, mert nem néztük. Mikor átmelegedtem, pizsamában leültünk a szőnyegre. A papírdoboznak amibe a tévénk volt csomagolva az oldalából kivágott hatalmas hullámpapír lapra rajzolt malomjátékkal játszottunk. A bábuk gesztenyék voltak meg fél diók. Anyám sosem játszott szándékosan gyengén, hogy nyerni hagyjon. De minden harmadiknál kettőt tehettem vagy léphettem. Mikor többször győztem mint veszítettem, csak minden negyedik körben kaptam előnyt, aztán csak az ötödikben, és így tovább, amíg néhány év múlva már szabályosan játszottunk.