Meta avagy a hóhér akasztása

Mostanában sikerült néhány nagyon jó könyvbe beleszaladnom. (Köszi Natos!) A kriminek álcázott (nagybetűs) Irodalomba még Tandorinak köszönhetően szerettem bele. Ahogyan a Túl jól fest holtan esetében is csak a felszín volt a gyilkosság, a sok hulla és a nyomozás, valójában a művészetről, az alkotásra való képességről, vagyis a nemalkotásra való képtelenségről, és a művésznek, embernek levésről volt szó, úgy Az igazság a Harry Quebert-ügyben lényege sem az, hogy ki a gyilkos. Ez a könyv önreflexió, és nem egyszerűen azáltal, hogy a szerző saját magát teszi meg főszereplőnek, hogy az alkotás folyamatában önnön tudatalattijában tegyen kirándulást, hanem mert a regény az írás folyamatáról, az alkotásról szól.

Joël regényének (Regény 0, amit olvasunk) középpontjában Harry regénye (Regény 1) áll, és a regény születésének körülményei, mely körülményekről íródik Marcus regénye (Regény 2), amiről aztán kiderül, hogy elég messze áll a tényleges igazságtól, ezért elkészül Marcus (2-es számú) regényének folytatása (Regény 3), amiben minden a helyére kerül. Mindeközben a regény (úgy tűnik a 3-as) idézeteket közöl az említett korábbi regényből (2-es), amiben idézetek szerepelnek Harry regényéből (1-es), a Harryvel folytatott beszélgetések hangfelvételeinek átirataiból, plusz a Harry által és Harrynek írott levelekből (ahogy azok a 2-esben szerepeltek). (Nagyon bonyolultnak tűnik, de olvasva nem az.)

Aztán amikor így már szép kerek lesz az egész, akkor jön egy epilógus, ami elmeséli, hogy a Harry (1-es számú) regénye által okozott igazságtalanság feloldására, de némi csavarral, az igazság elkendőzésével kiadásra kerül egy újabb szerző műve (Regény 4) is, ami egyszerre rehabilitálja a szerzőket, Harryt (1-es), az újat (4-es), és Marcust is (2-es és 3-as). És ez nem az első csavar. Többször is az az érzésünk támad, hogy eljutottunk egy nyugvópontra, kiderült, hogy valójában mi és miért történt, majd jön a csavar, kiderül hogy mégsem ez az igazság, mert valójában egész máshogy volt. Aztán jön egy újabb verzió, és egy még újabb, és bármelyiknél abba lehetett volna hagyni, a történetnek ott legitim módon vége lehetett volna. És amikor most már tényleg, de bizonyisten, igazán minden szál el van varrva, és megkaptuk a lezárás lezárásának lezárását is, akkor a (0-ás regény) legvégén ott a köszönetnyilvánítás, ami valójában a 3-as számú regény végén kellett volna legyen, de már a könyv megjelenése után egy évvel vagyunk.

Ettől kicsikét elbizonytalanodtam, hogy a rétegek közt most akkor valójában hol is járunk. A regényről írott regényről szóló regény szövevénye Umberto Econak a Hat séta a fikció erdejében című művében emlegetett empirikus és mintaszerzőre, -olvasóra emlékeztet, amiről egyszer már meséltem, hogy bonyolultnak tűnik, de talán mégsem az, ha elsőre nem fogalmi szinten akarjuk megérteni, hanem egyszerűen csak elmerülünk a szövegben, és hagyjuk hogy hasson ránk, így ha nem is tudatosan, de ösztönösen érteni fogjuk, látjuk a rétegződést. De ha nem, hát az se baj.

Mert a gyilkosságnak nem az áldozat, nem a tettes, nem a gyilkos fegyver, nem a helyszín, a nyomok vagy időpont a lényege, hanem az indíték. Amiből jut mindenkinek. Mintha a puszta véletlen döntené el, akár a kacsintós gyilkos játékban húzott cetli, hogy valaki gyilkos lesz, nyomozó vagy áldozat. Vagy mintha Greenaway filmjében járnánk, csak nem világos az sem, hogy ez most a halottjáték, a birkák és dagály vagy a hóhérkrikett. Persze valahol az élet is ilyen. Nem tudhatjuk, kiben mi lakik. És előbb-utóbb mindenkiről kiderül, hogy hazudik. Valamiben biztosan. És igazából nem is azért, hogy valamiféle előnyre tegyen szert, hogy megszerezzen valamit, hanem hogy mások annak lássák, ami lenni szeretne. Mert nem Káin tette az ősbűn, hanem hogy magunkra nézünk, és nem tetszik, amit látunk. Talán ezért takarja el magát Ádám és Éva a fügefa levelével.

Az ölüket takargatják. Mert az egyik legfőbb takargatni való dolog a szex. És a szerelem. Mert ahogy a Tao te King is írja, abban áll az ősbűn, hogy szétválasztunk dolgokat. A jó és rossz tudása a kettő közti különbségtételből ered. Abból, hogy minősítünk, értékelünk, elválasztjuk egymástól a nehezet és könnyűt, a hosszút és rövidet, a magasat és mélyet. A szexet és a szerelmet. Hogy az egyik szép és tiszta, a másik erkölcstelen, törvénytelen. Persze a körülményektől függően. De a körülmények nem mindig alakulnak a társadalom elvárásai szerint. És persze a mi elvárásaink szerint se. A dolgok néha csak megtörténnek. Néha akarunk valamit, ami nincs összhangban azzal, akik vagyunk, akinek a többi ember szerint lennünk kell. És ilyenkor mások akarunk lenni, és ha ez nem megy, akkor legalább másnak akarunk látszani. Ezért aztán hazudunk, és szégyenünkben fügefalevéllel takarjuk el az ölünket. Hát ez a bajok eredete.

(Hm... öl. Talán nem véletlen, hogy van ennek a szónak egy igei jelentése is.)