Számolj el tízig!

Időnként mindannyiunkkal megesik, hogy valami vagy valaki irtóra kiakaszt minket. De ha már rutinosan játszol ezek szerint a szabályok szerint, akkor nem fog elszakadni nálad a cérna, és nem teszel olyat, amit magad is megbánsz. Hogy ezt hogyan lehet elérni? A válasz egy gyöngyszem nagyapáink bölcsességei közül. Alakítsd ki magadban azt a szokást, hogy ilyenkor, mielőtt bármit is reagálnál, némán számolj el magadban tízig, és közben reménykedj benne, hogy mire a végére érsz, elillan belőled a tomboló, gyilkos düh. A módszer az esetek meglepően nagy százalékában működik, biztosítja azt a néhány létfontosságú másodpercet, ami ahhoz szükséges, hogy lehiggadj, és tudatára ébredj, hol is vagy, és ki is vagy. Ha elszáll belőled az indulat, visszanyered a józan gondolkodás képességét, és meg fogod találni a megfelelő, a helyzethez leginkább illő választ.

Fantastic Breasts and Where to Find Them

Kicsit félreolvastam a címet, de ha nem teszem, úgy is túlzónak bizonyulnak a várakozásaim a filmmel szemben. Egyrészt szörnyekkel sem voltam elkényeztetve, valahogy mindegyik túl cuki volt, még a veszedelmesebbek is, másrészt a Harry Potterek után kicsit több csavart reméltem a történetben. Azon kívül, hogy a H.P. rajongóknak vallási előírás, nem sok érvet tudok felhozni amellett, hogy miért is kéne ezt megnézni. Valahogy nem sikerült izgulnom a szereplőkért, így egy kicsit unalmas volt. Egész végig az foglakoztatott a leginkább, hogy az amerikai varázslóknál miért magnix a muglik neve. Miközben a kvibli náluk is kvibli. Vajon mikor, hogyan és legfőképp miért vált el a két földrész varázslóinak a nyelvfejlődése? A mágia segítségével folyamatos a kapcsolattartás, semmi sem indokolja, hogy más szót használjanak ugyanarra a fogalomra. Persze, az sem világos, hogy egy varázslónak miért kell gőzhajóval utaznia a két kontinens közt. Árulkodó, hogy számomra ezek voltak a film során felmerülő legizgalmasabb kérdések.

Csilibab

A hétvégén Katának programja volt, Fecóval ketten voltunk otthon. És ha már így magunkra maradtunk, gyorsan főztünk egy durván csípős csilibabot. Ezt ilyenkor célszerű, mert Kata egy csomó dolgot nem bír. Nem bírja a csípőset, a pirospaprikát, a hagymaszagot, Muszorgszkijt és ha zokniban mászkálunk a konyhában. Van még pár dolog, de most ezeket sikerült egy időbe, egy helyre összehoznunk. Élveztük a zenét, a főzést, és aztán az ebédet is. Fecó dupla adag vizet, én dupla adag kölest fogyasztottam. (Nálunk a csilibab fura étel, soha nem készül kétszer egyformán, most volt benne reszelt sárgarépa, cékla is, és kölessel tálaltuk.) Hogy tényleg csípős legyen, tettem bele gyömbért, csiliport és valami körömnyi hosszú, pici, szárított paprikaszerűséget, amiről nem tudjuk, hogy micsoda, fogalmunk sincs, hogyan került a házba, de gyilkos egy dolog, ezért csilinek becézzük.