Időnként mindannyiunkkal megesik, hogy valami vagy valaki irtóra kiakaszt minket. De ha már rutinosan játszol ezek szerint a szabályok szerint, akkor nem fog elszakadni nálad a cérna, és nem teszel olyat, amit magad is megbánsz. Hogy ezt hogyan lehet elérni? A válasz egy gyöngyszem nagyapáink bölcsességei közül. Alakítsd ki magadban azt a szokást, hogy ilyenkor, mielőtt bármit is reagálnál, némán számolj el magadban tízig, és közben reménykedj benne, hogy mire a végére érsz, elillan belőled a tomboló, gyilkos düh. A módszer az esetek meglepően nagy százalékában működik, biztosítja azt a néhány létfontosságú másodpercet, ami ahhoz szükséges, hogy lehiggadj, és tudatára ébredj, hol is vagy, és ki is vagy. Ha elszáll belőled az indulat, visszanyered a józan gondolkodás képességét, és meg fogod találni a megfelelő, a helyzethez leginkább illő választ.
De ehhez mindenképpen szükséges, hogy elszámolj tízig. Vagy tizenötig, ha valakinek ez kevés. "Régimódi", mondhatod rá. Az, kétségtelen. De működik. Hogy ciki? Miért volna az? Némán számolsz, magadban, nem hallja senki, azt sem tudják, mit csinálsz. Persze, ha nagyon nem jön be a számolás, egész nyugodtan használhatsz helyette egy gyermekmondókát (pl. Ecc-pecc, kimehetsz...), egy Petrarca szonettet, vagy akár az Ómagyar Mária-siralmat is. A lényeg, hogy ne legyen se túl rövid (mert nem éri el a célját), se túl hosszú (hülyén néznél ki, ha percekig bólogatva motyognál magadban). Ha jól csinálod, az kívülről nézve nagyon hatásos. Beszólnak neked, feltesznek egy kérdést, amivel súlyos dilemma elé állítanak, mire láthatóan nem veszted el a fejed, hanem magadba mélyedsz, higgadtan mérlegelsz, és sokkal bölcsebben reagálsz, mint a jelenlévők bármelyike tenné a helyedben.
Tizenhatodik szabály: Számolj el tízig! (Ha elszáll belőled az indulat, meg fogod találni a helyzethez leginkább illő választ.)
Tényleg működik. Kata hazajön, berúgja az ajtót, levágja a cuccát, és köszönés helyett rámförmed, hogy miért nincs felposzívózva, fél óra múlva itt vannak a vendégek (a barátnője a két gyerekkel, akiket a tudtom nélkül hívott meg), amire kapásból olyan választ adna az ember, hogy A) talán ha hazatelefonálsz egy órával ezelőtt, akkor eszembe jut, nem vagyok én jósnő; B) úgyis mindent összemorzsáznak, inkább utánuk kell majd porszívózni, és azt is neked, nem nekem; C) lesz@rom, a te vendégeid, nem én hívtam őket. De ennél tizenhat év után már okosabb vagyok. Eeegy, keeettő... kilenc és fél, kilenc és háromnegyed... kilenc egész kilenckilenckilenc, tíz. Mi történt, mi a baj kedvesem?
Mi? Mi? Hogy egy trehány, lusta disznó vagy, aki nem porszívóz fel soha! Aha, és ezen kívül? Az, hogy elegem van belőle, hogy mindent nekem kell csinálni! Értem, szóval munkahelyi probléma. Ott is mindenki pont olyan lusta és rendetlen, mint te! És neked kellett megcsinálni helyettük? Naná, hogy nekem, rajtam kívül senki nem csinál semmit! És szép lassan a dühöngés alábbhagy, elkezdi mesélni, hogy mi történt vele. Hogy milyen igazságtalanság érte, és őt mennyire nem érti meg senki. Aztán mikor elmennek a vendégek, és elpakolunk, menjek be hozzá, amíg fürdik, és meséli tovább. Aztán az ágyban folytatja. A vége az, hogy milyen jó, hogy nekem mindent el lehet mesélni. És aztán szexelünk, és boldogan merülünk álomba. De ha indulatból válaszolok a mediterrán temperamentummal előadott belépőjére, akkor egész biztosan másképp végződik a nap.
4 megjegyzés:
Jaj, ez most nagyon tükör!!!
Csak még szofisztikáltabban csinálom,
de megrémít a tendencia...szinte látom magam,
hogy 4 vagy 10 év múlva simán lehet
nekem is ilyen belépőm. Köszi Ancsa! Ez most jól jött! :)
R.S.
Az ember a problémának mindegy melyik végén van, hogy osztja vagy kapja az "áldást", igazából egyiknek se jó. A természet törvényei szerint a veszekedéshez 2 db ideges ember kell. Ha már az egyik higgadt, és odafigyel, és megérti, hogy a "hárpia" valójában szereti őt, csak a frusztrációját le kell vezesse valahogy, akkor meg lehet úszni a hajhúzós, pankrációs nagyjelenetet. Ha az első pár percben sikerül kiengedni a gőz nagyját, akkor Kata általában már sokkal szívesebben választja a panaszkodást, mint a veszekedést. A panaszkodás annyiban rosszabb, hogy tovább tart, és sokkal kevésbbé szóraoztató, viszont nagyságrenddel gyakrabban követi szex, mint a veszekedést. :)
Na igen!Különböző emberekkel, különböző szituációkban, de tapasztaltam, hogy egyik oldalon sem jó állni. Nálunk az a jó, hogy a Kedvesemmel nem lehet veszekedni. Ő összeszedett, higgadt tud maradni minden helyzetben, és nagyon klasszul kezelni a kirohanásaim. A történetben én vagyok a hurrikán, aki mindent visz. Ezt tudom magamról,látom a szülői viselkedés mintát, és ez a posztod is tükröt tartott. Nagyon szeretnék ezen változtatni, mert ez nekem sem jó, pláne a másik félnek, aki kapja az "áldást". Érdekes, hogy pár napja gondolkodom ezen, és épp most jött szembe velem újra ez a posztod. :)
Hát, ilyen tendencia mellett, akkor érdemes a panaszkodás opciót választani, közben a fejedben meg a békülős szexre hangolódni. =) Az a gond, hogy amikor nekem panaszkodnak, akkor ez a dolog nem opcionális, mert nem a Kedves szokta ezt tenni, hanem sokkal inkább olyan emberek, akikkel nem bújok ágyba. :D Szóval olykor még kevésbé szórakoztató a dolog.
Ha már felismered magadon, hogy olyankor is veszekszel a pároddal, mikor nem is szolgált rá, az az első lépés abba az irányba, hogy leszokj róla. És ha a másik ilyenkor nem veszi fel a kesztyűt, attól általában elszégyelljük magunkat, ami újabb motiváció a leszokásra. Mert az is elég ciki, mikor azt érzi az ember, hogy nincs igaza, no de hogy a másik még sokkal inteligensebben is kezelje a helyzetet, az mindennek a teteje. :-D
Megjegyzés küldése