2018. augusztus 8., szerda

Nyaralás extrákkal + barátság extrák nélkül

Nyaralni mentünk, bár a seggünk kivan a nadrágból. A két milla, amit bele kellett nyomni a hitelünkbe, hogy kiválthassuk és 5 évre rögzíthessük a kamatot, kissé szétzilálta a pénzügyi terveinket. Az utolsó pillanatban jött egy visszautasíthatatlan lehetőség, két hétre a miénk egy nyaraló a Balatonnál. Kata csereberélte a szabiját, én meg elhalasztottam a fordításom leadását. Ami anyagilag veszteség, de amennyit levonnak a díjból, abból két napot sem nyaralnánk egy ilyen szálláson, nem két hetet. Szóval felrúgtunk mindent, csomagoltunk és mentünk. Fecó kissé kevésbé lelkesen, mint mi, és csak öt napra jött, mert aztán táborozni ment. Mivel a szuper szállásunkon még internet is volt, azért sikerült rábeszélni, hogy ugyan időzzön már kicsit a Balaton partján.
Mondjuk, szerintem Fecónak a Balatonnal nem volt semmi baja, inkább az ciki neki, hogy a haverok helyett két ilyen vén tyúkkal kell múlatnia az időt. És persze az sem segít, hogy Kata szemében még mindig hat hónapos csecsemő, akire vigyázni kell, tegyen magára még naptejet, le ne égjen, igyon eleget, nehogy kiszáradjon, éhes-e, pisilni kell-e, ne menjen a mély vízbe, a kullancsirtót fújja magára, a sör (alkoholmentes) túl hideg, várja meg, amíg kissé felmelegszik. Érdekes, az anyai ösztönöket a gyermek látványa váltja ki belőle, ha nincs velünk, és az erdő közepén, a táborban nincs térerő, az se zavarja, ha egy hétig nem hall róla. Mint sejthető, Fecó imád táborozni, nyaranta 3-4 helyre is elmegy, és menne többre is, ha nem ütköznének.
Miután Fecó lelépett, kicsit lazábban voltunk, napközben is lehetett huncutkodni, és a nagy melegben lehetett pucérkodni is. Persze csak az épületben, a kertet szemmel tartották a szomszédok. Az egyik oldalról egy idősebb házaspár, a másikról meg egy még idősebb hölgy. Nyaraltunk már itt korábban is, látásból ismertük őket, de sosem haverkodtunk velük. Mi jellemzően jól elvagyunk magunkban, a felszínes ismeretségen, a köszönőviszonyon túlmenően nem erőltetjük a kapcsolatot, de ők is kimondottan távolságtartók voltak, mintha gyaníthatóan valami ragályos kórt terjesztenénk. Ki tudja, mit gyanítottak, de ha azt, amit mi gyanítottunk, hogy gyanítanak, akkor arra valószínűleg jól rácáfoltunk.
Mert haverkodtunk ám, csak nem a kert-, hanem a pokrócszomszédokkal, kint a strandon. Kata nyugodt, csendes helyet akar, ahol árnyék is van, meg nap is, hogy amíg vizes, kicsit barnuljon, de aztán hűvösben lehessen. Korán kimentünk, amíg még kevesen voltak, és a strand legtávolabbi végébe, egy nagy fa alá pakoltunk. Itt találkoztunk két fickóval. Az idősebbik valamivel idősebb Katánál, a fiatalabb meg valamivel fiatalabb nálam. A második napon, amikor egymás közelében strandoltunk, már egészen biztos voltam benne, hogy ők sem csak nagyon jó barátok. Azok a pillantások, érintések, mosolyok. Biztos nagyon diszkrétnek gondolták magukat, de vibrált valami köztük, még Kata is észrevette.
Az idősebb fickó jött oda hozzánk, tanácsot kérni, hogy milyen programlehetőségek vannak errefelé, esténként mit lehet csinálni a közelben, hova mehetnének a barátjával. Mondtam neki, hogy a legjobb helyen érdeklődik, mert a barátnőm mániákusan gyűjti a prospektusokat, és eltesz minden szórólapot, ami a kezébe kerül. Kicsit lefagyott az arca a hangsúlyra, de addigra már a fiatalabb is ott volt, és nagyon vigyorgott. Aztán bemutatkoztak, Kata pedig előhúzott egy ujjnyi vastagságú papírköteget, amin szerintem szerepelt a régió összes nyilvános rendezvénye, a szezonnyitó báltól a szüreti mulatságig bezárólag.
Az lett a vége, hogy meghívtak minket, kísérjük el őket, egyrészt mert Kata született programszervező, másrészt meg ha két fickó és két csaj lóg együtt, akkor az emberek másként osztják kétfelé a négyet. Kata kissé kérette magát, mert ő gyanakvóbb, mi van ha ezek darabolós gyilkosok, de én láttam rajtuk, hogy csak egy átlagos meleg pár. De mivel ők autóval voltak, ami számottevően kitágította az elérhető programok körét, végül Kata is rábólintott. Múzeumok, emlékházak, hajókirándulás (igazából komp), templomok, kilátók és várak vártak ránk rogyásig. (A kalandparkról lebeszéltük a fiúkat.)
Miután nyilvánvaló volt, mennyire csórók vagyunk, csak a fagyit engedték, hogy mi fizessük, illetve a vacsorameghívást viszonoztuk, azzal hogy az egyik este vendégül láttuk őket a szállásunkon. Rögtönöztem egy nagy fazék szabdzsit, Kata meg valami mirelit leveles tésztából sütött sajtos masnit. És meghagytuk, hogy gyalog jöjjenek, mert a pincesoron megtaláltuk az ismerős bácsit, akitől hoztunk egy kis muskotályos miegymást. A teraszon rendeztünk nagy zabálást és borozós mulatozást, csak hogy a szomszédok is tudják, milyen jól érezzük magunkat. Kíváncsi lennék, azok után, hogy kiderült, mihelyst lelép a gyermek, esténként pasikat hordunk haza a szállásra, vajon javult vagy romlott az erkölcsi megítélésünk a szomszédság körében?

4 megjegyzés:

onsai írta...

Ezek az életképekkel teli írások mindig feldobnak. Nagyon jó olvasni őket :D

Anne C Oakwood írta...

Örülök, hogy tetszik, bár a karakterrajzokkal nagyon visszafogottan bánok, nem akarom, hogy egyes szereplőkre ráismerjenek, mások meg magukra. :D
Ez visszatérő aggodalmam, legszívesebben azzal kezdenék minden írást, hogy a történet szereplői kitaláltak, és bármiféle hasonlóság élő, halott vagy élőhalott személyekkel csupán a véletlen műve. :)

Névtelen írta...

Holnap főzök szabdzsit. :) Jut eszembe.

Natos voltam

Anne C Oakwood írta...

Kíváncsi leszek, hogy ízlik.
A fiúkkal receptekeket is cseréltünk, még egy szakácskönyv ötlete is felmerült. Az lenne a címe, hogy "Meleg ételek". :D

Megjegyzés küldése