2018-09-17

Minősítés

Kata nem az a folyton méretkezős típus, de most előszedte a mérleget, és ráállt. Majd egy rémült sikkantással leugrott róla. Hízott! Majd öt kilót! És így a súlya már meghaladja a fél mázsát! Mondtam, hogy ha ennyire zavarja, ne álljon a mérlegre. Remegve hozzám bújt, és elárulta, hogy gyanús volt neki a dolog, mert a nadrágba, ami lötyögött rajta, most alig fér bele. De azért ezt nem hitte volna. Mondtam, hogy én sejtettem valamit, mert egyre jobban kitölti a tenyeremet. Ha egy nagy hitelminősítőnél dolgoznék, mint a Standard & Poor's vagy a Fitch Ratings, akkor a melltartókosár-minősítését AA-ról B+-ra változtatnám, pozitív kilátással, vagyis hogy a közeljövőben további felminősítés várható.
Azt mondta, hogy egy rohadék vagyok, de közben vigyorgott, mert a B+ az tetszett neki, csak a pozitív kilátás bosszantotta, mármint nem a kilátásba helyezett mellméret növekedés, hanem a jósolt további súlygyarapodás miatt. Aztán megkérdezte, hogy mi lesz, ha elhízik. Megnyugtattam, hogy 53,5 kilóval ettől még messze van, ráadásul nem a szépségéért szeretem. Kaptam egy homlokráncolást. Hanem akkor miért? Hát, nem is az eszedért. Belecsípett a fenekembe, aztán birkóztunk és csókolóztunk egy kicsit. De tényleg, miért? És mi lesz, ha megváltozik? Ha megöregszik? Láttam rajta, hogy komolyan kérdezi, és ezt most nem tudom viccelődéssel elütni. Néhány éve, mikor elolvastam a Verazéletet, én is agyaltam ezen, aggódtam, hogy mi lesz velünk.
Posztoltam is róla. Mondjuk nem erről, hanem hogy nem akarok politikáról írni, megcsömörlöttem tőle. A végén említem a Verazéletet, és a kommentekben beszélünk róla, hogy szétmennek a kapcsolatok, és mi lesz velünk. Azóta nem sok változott, az Európai Egyesült Államok ma is téma, a múlt héten írtam politikáról, aztán mégsem tettem közzé, Fetisáék azóta is együtt vannak, ahogy mi is Katával. Csak most benne merült fel a kérdés, nem bennem. És ha jól sejtem, nem is az a pár kiló tehet róla. A nővérééknél vannak gondok, felnőttek a gyerekek, hamarosan kirepülnek, és a házasságuk, úgy tűnik, válságba került. Az világos, hogy Kata kérdéseit nem válaszolják meg észérvek, de azért belekezdtem. Mert nem az a lényeg, hogy mit mondok neki, hanem az, hogyan.
Átöleltem, simogattam, és meséltem neki az életünkről. Hogy milyen regényes körülmények közt kerültünk össze. Hogy felneveltük Fecót, aki maholnap kész ember lesz. Merre jártunk a világban, mi mindent láttunk. Lakásból házba költöztünk, kertünk van, virágot ültetünk, fát metszünk, télen havat lapátolunk. Boltba megyünk, bevásárolunk, főzünk, megesszük, elmosogatunk. Ő mos, én teregetek, ő vasal, én bepakolok a szekrénybe. És már 17 éve csináljuk ezt. Többször összevesztünk, volt ordítozás, hajhúzás, tányérhajigálás, mosolyszünet, örökharag, mennyélinnen, nemszólokhozzád. De egyszer sem fordult elő, soha nem történt olyan, hogy kikacsintgattunk volna a kapcsolatunkból. Talán nem vagyunk lélektársak, nem mi vagyunk a tökéletes pár, de talán nem is kell annak lennünk, ha elég jók vagyunk, az is megteszi.
És ez nem arról szól, hogy beérjük ennyivel, hogy megelégszünk a tökéletesnél kevesebbel is, hanem arról, hogy nem egy tökéletes partner teszi tökéletessé a kapcsolatot. Nem a másik, hanem mi magunk tehetjük tökéletessé, azzal, hogy meg akarjuk őrizni. Hogy nem csak kapni akarunk, hanem adni is hajlandók vagyunk. Fenntartunk egy egyensúlyt. Kompromisszumok árán. Sokan azt hiszik, az az ideális kapcsolat, amiben sosem kell kompromisszumot kötni. De ez két esetben lehetséges, ha a partnerek semmiben sem szorulnak egymásra, vagy ha tökéletes szimbiózisban élnek. Az első esetben vígan megvannak egymás nélkül is, a másikban pedig nem bírnak meglenni egymás nélkül. Az első esetben nincs szükségük egymásra, a másodikban nem tudják nélkülözni egymást, a legrövidebb időre sem.
Nyilvánvaló módon ilyen csak elméletben létezhet, egy valódi kapcsolat mindig valahol e két szélsőség között foglal helyet. A kapcsolatban az köt össze minket, hogy kölcsönös előnyt biztosítunk egymás számára (én főzök neked, te mosogatsz utánam), és versengünk a közösen birtokolt erőforrások használatáért (pénz, idő, tévé távirányító stb.). Egy induló kapcsolatban a legjobb arcunkat mutatjuk, befektetünk a kapcsolatba, adunk és nem várunk viszonzást, mert el akarjuk kápráztatni a másikat, meg akarjuk nyerni magunknak. De aztán eljön az idő, amikor hozzá akarunk jutni a befektetés hasznához, az elvárt nyereséghez. Mindkét részről újra akarjuk tárgyalni a feltételeket, ami csak úgy lehetséges, ha kölcsönösen engedményeket teszünk, megkötjük a kompromisszumokat.
Az újratárgyalásra többször is sor kerülhet, bár ez nem mindig jár sikerrel. Olyankor felbomlik a kapcsolat. De mi eddig még mindig megoldottuk. Talán nincs is más dolgunk, csak ugyanazt kell csinálnunk, mint az elmúlt 17 évben. Kölcsönösen kielégítő kompromisszumokat kell kötnünk. És úgy tűnik, ebben van már némi gyakorlatunk, és egész jól megy nekünk. Itt megpróbáltam kissé távolabb húzódni tőle, hogy lássam az arcát, lemérjem, milyen hatással volt rá, amit mondtam. De magához szorított, és csak annyit mondott: Ne engedj el! Hát, tulajdonképpen én is ezt mondtam, csak kicsit hosszabban és kevésbé világosan.

11 megjegyzés:

Szabi írta...

Irigyellek titeket.

AncsaT írta...

A rengeteg kompromisszumért, a 17 évért, vagy a felminősítésért? :)

Szabi írta...

Csakis a 17 évért. :)

hobelevanc írta...

És mert ilyen cukik vagytok együtt 17 év után :)

AncsaT írta...

Ahogy így mondjátok, tán még én is irigylem magunkat. :)

onsai írta...

(itt most felfelé mutogatom az ujjamat, hogy de jó bejegyzés volt, csak nem látszik :) maradjatok meg így, és ilyennek :))

AncsaT írta...

Köszönöm, ezt tervezzük. :)

Névtelen írta...

Nagyon szép. Köszönöm a megerősítést, hogy nem kell mindenben, mindig passzolni,. Levettél egy terhet rólam. (19 év)

AncsaT írta...

Időnként röhögünk rajta, hogy mi szinte semmiben sem passzolunk, felírjuk a naptárba, ha akad olyan könyv, amit együtt olvasunk (legutóbb Terri Fleming: Észérvek ​és érzelmek, mert Jane Austent kivételesen mindketten szeretjük) vagy film, amit együtt nézünk (egy rajzfilm, a Bűbáj herceg és a nagy varázslat, amit Fecó 10 perc után ott hagyott, de Katának elég romantikus volt, nekem meg kellően feminista). Bartókot és Lisztet szereti, nekem nem jönnek be, én Muszorgszkijt és Beethovent bírom, és persze őt ezekkel ki lehet kergetni a világból. (Mozart a kompromisszumos megoldás.) Ő operettért, vígjátékért megy színházba, én a drámákat szerettem. Az már egy ritka, közös programnak számított, hogy elsétáltunk a Múzeum elé, megnéztük a mozgó és óbégató dinoszaurusz szobrokat (Fecó nélkül, sajnos már kinőtte a dínókat). A kedvenc kajáimban pirospaprika, sajt, kakaó van (nem egyszerre), Kata egyiket sem eszi meg.

Nagyon kevés dolog van, bár talán nekünk a legfontosabbak, amiben egyezünk. Utálunk haragot tartani, imádjuk Fecót, szeretünk beszélgetni, meghallgatjuk egymást, jó a szex, sikerült elosztani a házimunkát, elég nagy szabadságot biztosítunk egymásnak, így foglalkozhatunk a kedvteléseinkkel, persze ezek sem egyeznek, így sokat vagyunk külön, mégsem merül fel a féltékenység, mindketten környezet és egészségtudatosak vagyunk (vagy legalább is próbálkozunk vele).
Szóval nem kell erőlködni, hogy egyformák legyünk, meglehetősen sok és nagy különbség is áthidalható, ha néhány lényeges területen megvan az összhang, és mindkét fél hajlandó tenni érte.

Nem tudom, a "19 év" a korod, vagy ennyi ideje élsz párkapcsolatban, de talán nem is ez a lényeg, hanem az, hogy nem a külső elvárásoknak kell megfelelni, hogy mások mit gondolnak, mikor és mitől lesz jó egy kapcsolat, ha ti jól érzitek magatokat, el tudjátok fogadni egymást, akkor a kívülállóknak nem véleményt kéne mondania, hanem utánatok csinálni. Ha a társad aggódik amiatt, hogy nem vagytok elég hasonlók, akkor meg azt kell felé kommunikálni, hogy ezt két módon is lehet kezelni: megváltozhat, hogy olyan legyen, mint te, vagy pedig tudomásul veheti a különbözőséget, és együtt élhet vele.

vadalma írta...

gyonyoru gondolat:
"A kapcsolatban az köt össze minket, hogy kölcsönös előnyt biztosítunk egymás számára (én főzök neked, te mosogatsz utánam), és versengünk a közösen birtokolt erőforrások használatáért (pénz, idő, tévé távirányító stb.)."

AncsaT írta...

Érzek némi iróniát abban, hogy ez "gyönyörű" lenne :) mivel nem a költészet, inkább a matematikai játékelmélet, vagy valamiféle közgazdasági szemlélet irányából próbáltam megközelíteni a működő kapcsolatban fennálló egyensúlyi helyzetet. Az egyensúly az előnyök és a hátrányok közt áll fenn. Az előny az, amit a másiktól kapunk, a hátrány az, amit a másikért feladunk. Ez kb. annyira gyönyörű, mint a mikroökonómiában a piaci kereslet és kínálat egyensúlya, de persze ez ízlés kérdése, én maximum tetszetősnek nevezném. :)

Megjegyzés küldése