2012-01-18

Adásszünet

A múltkor kaptam e-mailen egy aranyos mesét, cicákról meg egerekről. Valami olyasmi kíséretében, hogy kicsit sok nálam mostanában a politika. És tényleg. Majd megpróbálom visszafogni magam. Pedig ma megnéztem egy filmet, összeesküvés-elmélet  nagy dózisban. Világkormány és a Föld népességének drasztikus csökkentése. A világkormányhoz az első lépés a világ felosztása négy nagy államra. Észak-Amerikai Unió, Ázsiai Unió, Afrikai Unió, és persze az európai. Eszembe jutott, hogy mostanában többször hallottam a rádióban az Európai Egyesült Államok kifejezést, Persze abban a szövegösszefüggésben, hogy nem lesz, de tudjuk, nem ez a lényeg, hanem, hogy a fogalom bekerüljön a köztudatba.
De hagyjuk a politikát. Ma már fáradt vagyok hozzá, de talán a hétvégén befejezem az egeres mesémet, amit még akkor kezdtem el, mikor a kreatív írásos könyvvel ismerkedtem. Esetleg Szájmonról is szülök pár sort. Még nem tudom. Ma valahogy nem sok kedvem van írogatni. Gondoltam, hogy ki is hagyom a mai napot. Lesz ma egy adásszünet. Amiről eszembe jutott, hogy este 9 után nincs adás a Kossuth középhullámú adóin. De ebből már megint politika lenne, abbahagyom. Aztán arra gondoltam, írok a semmiről, arról, hogy nincs kedvem ma írni. Persze ez meglehetősen rövid írás lett volna, így inkább csak nekiálltam, és írom, ami az eszembe jut.
Benéztem a fészbukra is. Két zárt csoportnak is tagja vagyok már, egyiket sem tudom rendesen nyomon követni. A vizsgaidőszak teljesen szétzilálta a kapcsolataimat. Persze a legfontosabbakat azért nem. A tegnapi éjszakáról lenne mit mesélni, és Fecó is mond aranyos dolgokat. Tesóm meg megszerez nekem olyasmit, amit azt hiszem, hogy nem is lehet. Persze az is a fészbukon került elő, azért bepillantok oda néha. Valami krisnás zenék szólnak most, miközben írok. A Hanumánról szóló dal like-ja is a fészről való. Nem én vagyok az egyetlen elvetemült, akit érdekelnek az ilyen dolgok. Egyszer majdnem elolvastam Hanumán történetét, csak két bazi vastag kötet, és nagyon kínai. Pedig akkoriban már túl voltam a Szép asszonyok egy gazdag házban olvasásán, és előtte fejeztem be Si Naj-An: Vízparti történet c. gigantikus epikus művét. Mérgezésem volt a kínaiakból, így letettem a Nyugati utazás, avagy a majomkirály történetét.
Ez a Vízparti történet egyébként klasszikus alapmű. Olyan szövevényes, hogy az Ezeregyéjszaka hozzá képest rendőri jeletés egy eseménytelen járőrszolgálatról. Kung-ming Szung, a Santungi Jókorjött Eső és harcostársai felkelésének története. Ezt úgy kell elképzelni, hogy a 108 vezér mindegyikének életét megismerjük, hogy a hatalom igazságtalanságai következtében hogyan válnak bujdosóvá, és hogyan kerülnek Liangsan mocsaraiba (ezért vízparti a történet). Tiszta Robin Hood mese, csak erdő helyett láp, anglia helyett Kína. Még egy szerzetes is van, aki tisztára Tuck Barát, valami Vasbotos, mert egy állat nagy vasdoronggal járkál. Leissza magát és részegségében agyonver egy vérengző emberevő tigrist. Valamiért nagyon közel éreztem magamhoz a történetet.
Elolvastam már a Verazéletet is, de megfeküdte a gyomromat. Történetesen gyomorgörcsöt kaptam tőle, persze nem borzasztót, csak olyan idegi alapú, kiakadósat. Emésztenem kell még egy darabig. Kiakasztott, és tökre depi lettem tőle. (Öngyi azért nem akartam lenni miatta.) Most hallgatom ezt a krisnás badzsanozást, és ez egész jól lenyugtat. Asszem kéne hosszasabban meditálnom szitárzenére. Az gyógyítólag szokott hatni rám. Vagy a boros tea. Kár, hogy a kettőt nem jó kombinálni. Nem tudom mit tervez Kata a hétvégére, de én egészen el tudnék képzelni egy magányos napot, amikor böjtölök, meditálok meg írogatok. De ugye ember tervez...

10 megjegyzés:

galathea írta...

Ha megnyugtat, én is bárhonnan a politikánál lyukadok ki. Csak annyira felbosszant, hogy próbálom kerülni, legalább blogilag. Most, hogy mondod, én is vágyni kezdtem valamilyen ashramba.

fetisa írta...

Ha a Verazélettől gyomorgörcsöt kaptál és nem sírót, akkor bajban lehetsz az érzelmeid megélésével. Nem mindenkinek adatik happy and, de ha nem is hagyod, hogy megérintsen az többet mond el rólad, mint gondolnád. Lehet, hogy tényleg rád férne egy pár nap magány?

Névtelen írta...

Akkor most olvasd el a mesét úgy, hogy az egerek az emberek, a macskák a kormány tagjai, a szomszéd pedig külföld ;)

Panka

AncsaT írta...

Galathea: Egyszerűen irritál már a dolog. Hogy a végén mindig velünk, bérből és fizetésből élőkkel csesznek ki, pedig elvileg mi vagyunk többségben, mi választjuk a s*ggeket, akik aztán sz*rnak ránk.

Fetisa: Inkább olyanon szoktam néha sírni, ami nagyon szívhez szóló, szép, és lélekemelő. Ez a könyv elkeserített, és megrémített. A magány helyett az összebújást választottam, az segített. Valószínűleg megérintett engem is ez a könyv, csak talán másképp, mint téged. Szívesen meghallgatom, hogy benned milyen érzéseket, gondolatokat keltett.

Panka: Sajnos-e vagy sem, nehéz eldönteni, de mi kevésbé vagyunk mobilisak, mint az egerek. És talán tízmillió magyarnak nem örülnének, ha átköltöznénk a szomszédba. :) Inkább a macskáinknak javasolható, hogy ugyan már vonjanak le némi tanulságot az ilyen történetekből, és változtassanak valamit a stratégiájukon.

fetisa írta...

Egyszerűen annyit érzetem, hogy basszus a regény szereplőinek még rosszabb volt, mint nekem és ez segített. És annyi egyszerű és letisztult érzelem van benne, amit csak kevés író mer megengedni magának anélkül, hogy közhelyessé, vagy túlzóvá válna. Valahol olyan arany-középút féle a kapcsolatok közt. Egymásba fonódások és vonzások közti létforma, ahol a vágy vezérel az ész helyett, legyen annak bármilyen következménye. És van is. Lelki sivárság és magány, képtelenség az érzelmekre. Sírtam rajta, mert olyan ismerősek nekem, hogy az már nem fért el a mellkasomban.

Mitől rémültél meg? Ez "csak" egy regény. :-)

AncsaT írta...

Ez nem csak egy regény Fetisa! Ez egy látlelet. Mi remeteként visszahúzódva élünk, te sokkal többeket ismersz közelről, de nekem is valahogyan ismerősek voltak ezek a nők, ezek a kapcsolatok. Torokszorítóan, szívbemarkolóan és gyomorbataposóan ismerősek. Hogy egyszer csak jön egy másik. Nem feltétlen okosabb, szebb, szórakoztatóbb, ügyesebb, kedvesebb, megértőbb, viccesebb, de még csak nem is feltétlen fiatalabb. És az egyik megy. Felrúgva közöset, gyerekeket, ígéretet, tizenhat közös évet. Csak mert bekattant valami a fejében. És mikor azt hiszed, hogy találtál ellenpéldát, lám, 16 éve együtt, akkor azok is szétmennek. Mintha ez valamiféle törvényszerűség lenne. Ahol nem az a kérdés, hogy ingen vagy nem, hanem csak, hogy mikor.

Talán csak szűk az ismeretségi köröm. Fetisa, nyugtass meg, hogy te ismersz leszbikus párokat, nem egyet, többet is, akik együtt élték le az életüket! Akik 50-60 évet, talán veszekedve, hajhúzások közepette, de együtt maradtak.

fetisa írta...

Ha ez megnyugtat-bár sosem találkoztunk- ti vagytok az egyik ilyen pár. A másik pedig- legyen ez a szerelem bármilyen viharvert és átok sújtotta- valószínűleg a miénk lesz. Egy blogtalálkozó alkalmával, miközben a többiek a többiek söröztek én pedig zavaromban megittam izomból három pohár bort eképp fakadtam ki: Én egy ötvenes leszbikus pár akarok lenni! Nem vicceltem, bár mindenki nevetett. Én is arra vágyom, hogy együtt öregedjek meg Kedvessel, én is azt szeretném, hogy ne kisértsen meg egyikünket sem egy másik, de valljuk be, atombiztosan senki nem tudhatja a távoli jövőt. Felőled nem aggódom, mert a személyiséged alapvetően "alkalmazkodó" jelentsen ez bármit is. A fejlődés nem fájdalommentes. Jelenleg én még fejlődöm. Te már kész vagy, ti már kész vagytok. Most tanulok egy olyan életformát, amiről eddig azt tudtam csak, hogy "bűn". Hogy zárkózottan éltek? Szeretném Katát megérteni, hogy őt ebben mi vezérli, de a te részedről értem már. Így tudhatod magad biztonságban. A géped előtt és nem tovább. Az ígértekkel meg az a baj, hogy túl könnyelműen dobjuk őket oda. Nehézzé teszi az életünket. És nincs nehezebb annál, mint betartani egy kikényszerített ígéretet. Így talán az lehet a legjobb, ha hagyjuk az egész Verazélet feelinget úgy, ahogy kell. Egy olvasmány-élménynek. Nem kell túlgondolni, csak átérezni és meghozni azt a döntést, hogy én nem így akarom, nem ezt.

AncsaT írta...

Saját magunkat hozni fel pozitív példának, talán nem elég megnyugtató nekem. Mondjuk 40 év múlva talán, de egyelőre még nem múltak el az aggodalmaim. Szeretném azt hinni, hogy én nem, hogy mi nem... mert mi mások vagyunk. De a "másság" a könyv szereplői esetében is a közös pont. Talán én másképp akarok akarok "más" lenni, de most elbizonytalanodtam az esélyeket illetően. Mert akikről a könyv szól, mind ugyanilyen komolyan gondolták egyszer. Halálosan, egy életre, ásó, kapa, nagyharang. Még házasodtak is. Nem tudom mennyire fikció, de meggyőződésem, hogy sok igaz történetből lett összegyúrva a könyv. Szóval aggódom. Mindjárt ellenőrzöm Fecó matekleckéjét, aztán kell innom egy kis boros teát, hogy jobban érezzem magam.

fetisa írta...

Ancsa! Hiába mozgok néha-néha ebben a körben, az emberek, akiket ismerek nem kötöttek holtomiglan-holtodiglan szerződéseket. Na és? Ebből folyamatábrákat és grafikonokat gyártani fejben értelmetlen. Semmit nem von le annak esélyéből, hogy neked, vagy nekem sikerül-e, hogy olyan életünk legyen, amilyet szerettünk volna, ha majd egyszer eljön az összegzés ideje. Nem tudlak megnyugtatni abban, hogy minden szép és jó lesz, de egyet azért tehetek. Küldök neked egy virtuális ölelést, hátsimogatást és azt "hazudom", hogy minden rendben lesz. Kezd egy depressziós pszichodráma csoportra emlékeztetni ez az egész, talán az lesz a legjobb, ha nem agyalunk ezen tovább...

AncsaT írta...

Köszönöm az ölelést, segít. Meg ha a párodat öleled, és maradtok továbbra is pozitív példa.

Megjegyzés küldése