2012-01-20

Mélytengeri lélekbúvár

Melóból hazafelé jövet találkoztam tesómmal. Sétáltunk és beszélgettünk. Az idő egészen pocsék volt, mégis átmelegedtem. Ő az én személyre szabott lélekbúvárom. Nem olyan uszonyos békaember, palackkal a hátán, hanem az az űrruhás fajta. Ólomcipő a lábán, hatalmas fémgömb a fején, pici ablakokkal. Vagy még inkább egy komplett batiszkáf. Mélységi merüléseket hajt végre a tudatalattimban, és elképesztő dolgokat hoz a felszínre. A roncsmentésen már rég túl vagyunk, mostanában a mélytengeri szörnyek vannak soron. Az egész zombis álmomat, meg a Verazéletes nyafogásomat át kellett értékeljem a kérdései nyomán. Gyógyszeres kezelésnek meg előírta, hogy szedjem tovább a bort, csak most már tea nélkül, napi egy decit, amíg elfogy az üveg. Az orvos utasításait illik betartani, szóval már kortyolom is. Mondjuk szerintem belerúgna a fenekembe, ha látná, hogy a 2003-as szürkebarátot bögréből iszom.
Az volt a nagy kérdés, hogy eltekintve a kapcsolatok felbomlásától, mi az ami a leginkább kiakasztott a Verazéletben. Nos, a női testek. Az ötvenes, rákbeteg nő a műtéti hegekkel, a sugárterápia égési sebeivel. A forradásos, ráncos, megereszkedett bőr, amputált mellek, az ödémás, formátlanra duzzadt végtagok, ahogy elképzeltem, teljesen kiakadtam tőle. Ezután jött a nagycsavar. Attól eltekintve, hogy lerágná a húst a csontjaimról, mi az ami a leginkább kiakaszt egy zombiban. Természetesen a kinézete. A kilátszó csontok, az oszlófélben lévő, málló hús. Többet nem is kérdezett, hagyta, hogy összeadjam a kettőt a kettővel.
Nem mondom, hogy minden berzenkedés nélkül sikerült elfogadnom a nyilvánvaló következtetést, de van értelme összefüggésbe hozni a két témát. Ahogy tegnap iskolás dolgozatot írtam a szörnyek lélektanáról, elemezhetem saját szorongásaimat is. A könyvben a hűtlenség mellett az öregedés volt az, ami szíven ütött. És talán nem is elsősorban a saját öregedésem, hanem a páromé. Az álmomban rám mászó zombi nem csak egy erőszakoskodó férfi próbálkozását jelképezheti, hanem egy öregségében már kevéssé vonzó nő közeledését is. Ha felismerem a valódi helyzetet, reagálhatok tudatosan, megfontoltan, ahogy azt helyesnek tartom.
A zombit ösztönből lerúgtam magamról. Ahogy a könyv szereplői ösztönből felrúgtak egy kapcsolatot. Pedig átgondolva, józan ésszel, talán nem tették volna. Talán én sem teszem, ha átgondolom, milyen lehetőségeim vannak. Talán akkor magamhoz ölelem a zombimat, hagyom, hogy belőlem csillapítsa az éhségét, ami késlelteti, lelassítja az ő szétesését, és én sem a fertőzés miatt fogok megzombulni előbb-utóbb, hanem mert ez a dolgok rendje. Idővel mind zombik leszünk. Lemállik rólunk a hús, kétségbeesetten falnánk az életet, ami lassan elszivárog belőlünk. Ellenállhatatlanul vonzanak a még élők, hogy belőlük falatozván életre keljünk.
Persze ez egy zombinak sem sikerül. Hiába zabálnak, sosem fognak visszanyerni semmit, amit elvesztettek. Csak még gusztustalanabbul néznek ki. Viszont két zombi dönthet úgy is, hogy nem veti magát az élők után, akik persze mindig gyorsabban futnak, és szinte reménytelen utolérni őket, szóval két zombi leülhet a folyóparton, nézni a napnyugtát. Az egyiknek valahol elveszett a fél karja. De mosolyog. Vérszomjas vicsorgásnak tűnik, de ez igazából mosoly. A másik nem mosolyog, mert hiányzik az állkapcsa, De fogja az egyiknek a megmaradt kezét. Nem néznek egymásra, csak megijednének. Pihennek. Nyugodtak, tudják, nincs semmi más dolguk. Nézik a lemenő napot, és boldogok.

6 megjegyzés:

Proliblues írta...

<3
Inkább naplementés zombi lennék, mint vér és friss hús - szomjas.
Még ha az ösztön, a túlélés reménye is kecsegtetne, akkor is. Mert átgondolva, és látod, hogy te is tudod már, hiábavaló a "falás".
Van választás. Mindig van.
:-*

AncsaT írta...

Most így belegondolva, nem mondom, hogy a zombiknak szoktam szurkolni, de sajnálom őket. Amiatt, hogy mint robotok mennek a kaja után. Egyébként meg csak egy helyben állnak, és várnak. Nincsenek céljaik, nem tudnak minek örülni. Valahogy ilyennek képzelem a nagyon szétesett drogosokat is. Talán ezért nem nyúltam soha anyaghoz.

Lora írta...

Várj, nem, nem a dolgozat volt iskolás, hanem a "szép munka" értékelés (az enyém). Tanítónénik szoktak ilyesmit írni, nem,?

Amúgy a mostani poszt mondanivalójáról kapásból még nem mondanék semmit, ezt rágni kell a maradék fogaimmal. :)

AncsaT írta...

A tegnapi post is "iskolás" volt, hiszen "szép, kerek" fogalmazványt sikerült összehoznom. :) Azt, hogy "iskolás", nem tekintem negatív jelzőnek, csak annyit jelent, hogy szépen el van igazgatva benne minden. Eleje van, közepe, meg vége, kitérek a lehetséges értelmezésekre, megvizsgálom mind a háromféle szörnyet mint lehetséges szexpartnert, elemzem a motivációikat, és elméletet alkotok az agyi működésükről.

A mostani post meg részben rólam szól, részben meg a zombidivatról. Talán 2010 végén emlegették, hogy a vámpírok és a farkasemberek után 2011 a zombik éve lesz. Én meg mondtam, hogy romantikus zombisat nehéz lesz, De azért próbálkozom állandóan. Valahol van egy boszorkányom is, akit Phyllisnek hívnak. Ez a Necrophilia becézője, és ugye nomen est omen...

Tyúk írta...

Bakker, most pontosan tudom, mit érez a naplementében (egyedül ugyan...) ücsörgő zombi.

AncsaT írta...

Ó, a naplemente egyedül sem rossz. Egy zombinak nem sok minden marad már az életben. Megbecsüli az egyszerű dolgokat is, mint például egy naplemente.

Megjegyzés küldése