Hakni

Tegnap esőnap volt. A Városházi Esték hétvégi előadásait elmosta az eső, és pótnapként a hétfő volt kijelölve. Úgy nézett ki, hogy nem megyünk, de aztán Kata szülei mondták, hogy Fecó aludjon náluk, sőt, másnap reggel elviszik ők a napközibe. Bár állítólag erre vannak a nagyszülők, azért azt kell mondjam, nagyon rendesek. Kata átcuccolta a gyermeket, hazajött, de nem tudott igazán kiöltözni, húsz ruhát felpróbálni, és aztán a legelsőt választani, sminkelni kicsit, stb. mert elhuncutkodtuk az időt. Mondjuk annyira nem törte magát a festéssel, de szerintem egy kis rúzst szívesen felkent volna a szájára. De az ajkai így is elég pirosak lettek, sőt kicsit duzzadtak is. Szóval felesleges is lett volna.

Az eső ismételten esett. De most volt előadás, mert a helyszínt az esőnapra nem a városháza udvarára, hanem az IH-ba tették. A darab a Nejcserés támadás volt. Nem sikerült kifogni egy Shakespeare-t, vagy egy Ibsent, pedig jobban örültem volna, esetleg egy Örkénynek is, ami nem a Tóték és nem a Macskajáték, de hát ajándék lovat nem cikizünk a foga miatt. Értem én, hogy nyári estéken a népek nem Euripidész drámáira kíváncsiak, inkább valami könnyed szórakoztató dologra, de hát Shaw is van, meg Heltai vagy Molnár Ferenc. A kortársakról nem tudok nyilatkozni, mai magyar dráma még csak-csak, de vígjátékok terén tényleg nem jut eszembe semmi említésre méltó. Kommenteljetek, ha tudtok.

Szóval ez a nejcsere. Hát, izé... próbálok pozitív dolgokat összeszedni róla. Gregor Bernadett szexi volt. A színészi játékát most hagyjuk. Gergely Róbertről még ennyit sem tudok elmondani. Sáfár Anikó kicsit túljátszotta a szerepet. Na jó, nem kicsit. Aki miatt mégis azt mondom, hogy nem volt kár elmenni, megnézni az egészet, az Harsányi Gábor. A hátán vitte az előadást, jót alakított. Rajta nem múlt. Pontosabban nem rajta múlt. Igazából a többiek sem tudtak volna sokat javítani a végeredményen, mert eleve a darab menthetetlen, de azért próbálkozni szabad lett volna.

Az eleje még csak elindul valahogy a történetnek, elkezd bontakozni, aztán kifogy belőle a lendület, és a vége... ezt nehéz megfogalmazni. Mint amikor egy tűrhető szövetből, egy viszonylag normális szabásminta alapján jórészt kiszabnak egy ruhát, de már nem varrják össze rendesen. (A ruhaipari hasonlat szolgál arra, hogy ne kelljen leírnom a fércmű kifejezést... hoppá, kicsúszott.) Szóval a darabnak nincs rendes vége. Csak kapkodtam a fejem, hogy mi van!? Kicsoda, miért?

Jó, már beleástam magam egy kicsit a történetek alakításának elméletébe, de ez sem kell ahhoz, hogy felismerjük, valami nem kerek. Ha ki akarunk találni egy sztorit a barátok szórakoztatására, érezzük, milyen fordulat teszi érdekessé a történetet, és mi az, ami uncsi, vagy túlságosan kiszámítható, esetleg nem illik a helyzethez, mert a szereplő karakterével homlokegyenest ellenkezik. Ezek eléggé nyilvánvaló dolgok, és mégis.

Lyukak tátonganak a történet szövetén. Nem látszik a szereplők motivációja, illetve azzal ellentétesen cselekszenek. A hűtlen férj házasságát indokolatlan és értelmetlen csoda menti meg, ahelyett, hogy a saját ügyetlensége keverné olyan kínos helyzetbe, amiből a felesége számára kiderülne, mennyire szereti őt. A házasságtörő pszichiáter által, a házasságon kívüli kapcsolatok pozitív szerepéről írt könyv indítja el az eseményeket. A bonyodalom akkor keletkezik, mikor megjelenik a régi iskolatárs, hogy írjanak közösen egy másik könyvet is. A végén a csattanónak nem annak kellett volna lennie, hogy jaj mennyi pénzt költünk majd pszichiáterre, hanem hogy végül ki és/vagy miről ír majd új könyvet.