Káka és csomó

Ha nyűgös vagyok, a szokásosnál is kritikusabban nézek mindent. A múltkor, kommentben emlegettem az egyik kedvenc íróm egyik könyvét. Ezzel kezdődik Robert Merle - Francia história sorozatának a második köre, ahol az elbeszélés fonalát az ifjabb Siorac átveszi édesapjától. Leemeltem a polcról a kötetet, és ha már a kezemben volt, elkezdtem olvasni. A buszon munkába és hazafelé menet, főzés közben, (szigorúan tilos magára hagynom a fazekakat, mióta egyszer csúnyán leégettem egyet,) és ebéd utáni ejtőzéskor. Azóta már az ötödik folytatásnál tartok, és egyre csúnyábbakat gondolok az egyébként kedvenc írásműről.

Az egyik mondatban "...azt a keserű megbánást fogom érezni, melyet egy-egy az elszalasztott lehetőség tudata ébreszt bennünk." az egy-egy és az az közül pontosan az egyik elég lett volna. Jaj, mekkora hiba, ezért aztán tényleg kell háborogni! Persze, csak ez egy egész bekezdést kitevő mondatnak a vége, amit háromszor olvastam újra, hogy mi van már, miért is nem értem én ezt!

A másik, hogy a főhős lovát Accla-nak hívják. Ciki, de tíz kötettel ezelőtt a kedves apuka lovát hívták így. Mivel a kéziratban elég sok helyen szerepel a ló neve, egyszerűbb volt beszúrni egy bekezdést, hogy annyit mesélt a fater a lóról, hogy ő is így nevezte el. Aztán egy várostrom során, az éhhalált elkerülendő, megeszik a lovat. Mit tesz isten, az ostrom után vásárolt új ló is az Accla névre hallgat. Találunk egy újabb betoldott bekezdést, hogy annyira a szívéhez nőtt a régi ló, hogy az újat is így hívja. Aha, nekem meg minden pasi Béla.

Egyébként a lóevésért külön haragszom. Az első könyv, amin sírtam, "Dumas: A három testőr" volt. Athos, Porthos, Aramis és d'Artagnan Angliából jönnek hazafelé, az ajándékba kapott gyönyörű lovakon. Szétválnak útjaik, majd Párizs előtt egy fogadóban találkoznak. Ló nélkül. Mesélik, hogy az egyiké kidőlt útközben, a másikét lelőtték, a harmadik eladta, mert pénz kellett. Faggatják a negyediket, az övével mi történt? Kérdezi, "mit gondoltok, milyen húst esztek?"

Az sem tetszik, hogy az elbeszélés fonala folyton megszakad, mert egy képzeletbeli olvasónővel társalog a szerző nevében az elbeszélő. Értem én, hogy így lehet a történethez szorosan nem kötődő, de a történelmi háttér megrajzolásához elengedhetetlen információkat becsempészni. Valamint elismételni azokat a dolgokat, amiket esetleg elfelejtett az olvasó, a régóta nem említett szereplőkről elmondani, ki is az illető, ha már nem emlékezne valaki. Én emlékszem, tehát engem inkább zavar ez az írói fogás.

A regényfolyam legelső két kötete zseniális. (Francia história, Csikóéveink) Aztán érezhető, hogy a főszereplő életének kitalált történeténél sokkal fontosabbá válik a korrajz, és a történelmi események hiteles leírása és értékelése. Például az elbeszélő nemesúr a fenéért értekezik arról, hogy XIII. Lajos főnemesi, és Richelieu köznemesi testőrei nem vonhattak kardot egymásra? Nem csak mert a királyi párbajrendelet ezt tiltotta, és a vétkesek fejét lecsapták volna, hanem mert előbbiek számára az utóbbiak, a rangkülönbség okán nem voltak párbajképesek. Naná, hogy ez arról szól, hogy Dumas története szép, meg romantikus, meg izé, de történeti hűség tekintetében egyáltalán nem jeleskedik.

Igen nagyra értékelendő, hogy forráskutatás címszóval a szerző végigolvasta még a király orvosának feljegyzéseit is, melyben napról napra rögzítésre került, a király testi-lelki állapota. Az egészsége, minden apró testi tünete, hogy mit és mennyit evett, a kedélye, a programja, de még székletének szaga és állaga is, valamint, hogy mikor és hányszor hált a királynéval. A könyvek így nagyon értékesek lettek, remekül megismerhető belőlük a korszak, megértjük az események hátterét, az intrikák mozgatórugóit. A baj természetesen velem van. Én vagyok az, aki a folytatásban is inkább kaland-, mint történelmi regényt vártam.