V1

   Péntek volt, a bulik napja. Kora este. Elkezdődött a hétvége. Lesz majd még egy szombat és egy vasárnap regenerálódni, de egyelőre még csak készülődtek a fiatalok arra, amit majd kihevernek a maradék két napban. Rám ez többnyire nem vonatkozott, de azon a pénteken úgy döntöttem, elmegyek otthonról, és ha sikerül, végre normális táplálékot veszek magamhoz. Elegem volt a vergődő madarakból, nyüszítő kutyákból. Apának persze nem szóltam. Eltiltott volna a próbálkozástól.

   Abban igaza volt, hogy még nem voltam elég ügyes az ilyesmihez, nem tudtam rendesen átváltozni sem. Ha felöltök egy halloween maszkot, az is többet ér, mint amire én voltam képes. Viszont azzal nem volt tisztában, hogy ezek a pénteki bulik mennyire el szoktak fajulni. Egy betintázott, kokszos csóka könnyű préda. Csak meg kell várni, amíg elkóborol kissé távolabb a buli helyétől, és lecsapni rá. Ha a szokásos gusztustalan tahó, tudni fogom hogy okozzak neki fájdalmat. Ha meg jóképű... nos én nem csak a rettegésből tudok táplálkozni.

   Bár ez utóbbi nem olyan jó ötlet. Egyszer ezért kellett költözködnünk. Rossz, vagyis inkább túl jó hírem kerekedett a srácok közt. Aztán szélesebb körben is. Tanáraim egy részénél, jellemzően a fiatalabb pasiknál, javultak a jegyeim. Hanem a bigott vénkisasszonyok meg akartak buktatni. Anya lemondó sóhajjal látott a csomagoláshoz. Már megszokta, hogy ha nem én, akkor a nagyi, de valaki előbb-utóbb csinált valamit, amit nem kellett volna. Olyankor költözködtünk, és én egy darabig nagyon jó voltam. Féltem, hogy engem is bezárnak egy ládába.

   Az új helyen hónapokig nem is mozdultam ki otthonról. A nagyi vigasztalt. Esténként, mikor lefeküdtem, felnyitottam a ládáját. Sosem állt át az éjszakai életmódról, a nappalokat szinte végigaludta, ezért csak ilyenkor tudtunk beszélgetni. Elmondtam, mi volt a suliban, ő halkan zörgött a láncaival, és mesélt nekem a régi dolgokról. Amíg apa be nem jött, és rá nem csapta a fedelet. Meg kiabált is, hogy nekem reggel fel kell kelnem és iskolába mennem, hagyjon pihenni. De tudtam, hogy igazából a történetek miatt mérges. Fenyegetőzött, hogy kirakja a nagyit a szobámból, de ehhez azért nem volt szíve, ez mindig csak fenyegetés maradt.

   Sóhajtottam, és abbahagytam a „sanyarú” sorsom feletti elmélkedést, mert a nap már a látóhatár felé közeledett. Úgy hallottam, Szendi is mocorogni kezdett. Ránéztem, de egyelőre csak ásítozott, és a szája szélét nyalogatta. Pislogása nevéhez méltóan szendének hatott volna, ha közben nem villognak elő kétujjnyi szemfogai. E veszedelmes szerszámok kétségtelenné tették ragadozó voltát. S valóban, tőlünk eltérően, ő fogyasztott vért, melyet élvezettel szürcsölt ki áldozatából, mielőtt széttépte és felfalta. Így fejjel lefelé, úgy nézett ki, mint egy légtornász kutya. Persze csak miután kihúzta az orrát a szárnyai alól. Addig inkább viseltes hátizsáknak látszott, ahogy a szekrény rúdjáról lógott a ruháim között.

   A kisasszony teljesen felébredt, és átcsimpaszkodott a pulóveremre, miközben a dzsekik és a nadrágok közt válogattam. Felhúzta magát a vállamra, ásított és nagyokat szusszantott. Végül a fülcimpámat kezdte szopogatni. Már régen nem tejet ivott, de megőrizte ezt a kölyökkori szokását. Adtam neki egy gerezd narancsot, csámcsogjon azon, amíg kiválasztom, mit vegyek fel.

   Kedvtelve nézegettem a kőmosott farmerkabátot, aminek a hátán hatalmas, duzzadt ajkak közül kilógó nyelv volt kirakva csillogó strasszkövekből. De aztán félretoltam a vállfát, amin lógott. Tudtam, a mai programhoz valami kevésbé feltűnőt lesz célszerű választanom. Végül egy fekete vászondzseki mellett döntöttem, mert semmi fényes gomb, csillogó dísz nem volt rajta, ami árulkodhatna a sötétségben. Sötétszürke kapucnis felsőt gondoltam alá venni, amivel szükség esetén elrejthetem az arcom. Strapabíró, fekete nadrág, fekete magasszárú bakancs, és meg is voltam.

   Szendi végzett a naranccsal. Kinyitottam neki az ablakot, menjen csak, ő képes maga gondoskodni a vacsorájáról. Én bekaptam a maradék narancsot, gyorsan felöltöztem, és időjárásálló katonai álcakrém segítségével, pár mozdulattal gót sminket rittyentettem magamra. Bekopogtam a nagyinak, hogy elmegyek. Csak résnyire emelte meg a láda fedelét, mert még nem ment le teljesen a nap. Benyúltam, megszorítottam a kezét. Becsaptam magam mögött a szobaajtót, és lerobogtam a lépcsőn. Tudtam, a mai program legnehezebb része most következik.

   Apa a nappaliban ült, ölében egy régimódi szürke laptoppal. A gépből kilógó hálózati kábel karikába tekerve hevert mellette a kanapén. A zsinór másik vége a szőnyeg alá bújva futott az elosztóig. Sehol másutt nem láttam még ilyet, de apa szerint a vezetéken futó jeleket nem lehetett az utcában parkoló autókból lehallgatni. Szerintem a titkosított rádiójeleket sem, de ismertem a mondását: „A paranoia a túlélés záloga.”

   Anya a tévé elé állított vasalódeszkánál szorgoskodott. Valami romantikus sorozatot nézett, amíg apa ingeit vasalta. Rámpillantott, de nem szólt, csak hamisan szipogott, és a vasalót életveszélyesen lengetve, úgy tett, mintha a karjával a szemeit törölgetné.

   – Ez olyan megható, és olyan nagy baromság – mondta, és újabb inget terített a deszkára.

   Apa is felnézett, fintorgott és a szemeit forgatta. Észrevette a kezemben a bakancsokat. Összevonta a szemöldökét.

   – Hová ily késői órán, kisasszony? – kérdezte a hivatalos, atyai hangján, amit nevelésemhez, főként a dorgáláshoz szokott használni.

   – Engedelmével, sétálni indulnék, apámuram. – Tudtam, nem versenyezhetek az ünnepélyes hanghordozásával, de azért megpróbáltam kitenni magamért.

   – És árulja el kedves gyermekem, késői bolyongásában valamilyen határozott cél vezeti? Esetleg találkozni készül valamely konkrét személlyel, legyen az élő avagy holt?

   – Igen, jó atyám, és nem - feleltem illedelmesen. Majd kérdő tekintetére válaszolva hozzátettem – Ahogy Ön ajánlotta egyszer, megnézem a holdfényben fürdő tájat a hegyről, és nem tervezem sem élő, sem holt, konkrét személlyel a találkozást.

   A válasz megnyugtatta, és nem érezhetett benne egy csepp hamisságot sem, mert elmosolyodott, és most már normális hangon, apaként szólalt meg.

   – Jól van Roni, de ne maradj el soká! Háromra legyél itthon!

   Anya csókot dobott, amit elkaptam, az arcomra tapasztottam, belebújtam a bakancsba, majd hangos köszönéssel kiléptem a házból. Mámoros érzés volt, ahogy becsukódott mögöttem az ajtó. Tudtam, hogy ez igazán az én napom lesz. Teljesen simán ment, kicsit sem voltam gyanús. Persze, hisz betű szerint igazat mondtam. Nem akartam egyetlen konkrét személlyel sem találkozni, teljesen mindegy lesz nekem, kit hoz össze velem a balsorsa.

utána >>