Halleluja

Elküldtem az utolsó részletet is a könyvből, amit szerkesztettem. Ambivalensek az érzéseim. Szerintem sokkal jobb lett, mint volt, ugyanakkor meglehetősen pocséknak érzem, amit kiadtam a kezemből. Viszont a megkönnyebbülést, amit érzek, nehezen tudom szavakba önteni. Rá is kerestem a jutyúbon, hogy "Halleluja". Erre kiadta a Shrekből a filmzenét. Akkor már inkább az eredetijét választom Leonard Cohennel. Az a hang! Lúdbőrzik a hátam tőle. (Abszolút a legjobb értelemben.) Aztán látom ezt magyarul is, Kulka Jánossal. Nem igazán bírom szegényt, de ezt a dalt szépen énekli. Van Susan Boyle is? Ez férfihangon jobb, de őt nagyon szeretem. Gyönyörű a hangja, és rettentő mód tisztelem, hogy megvalósította az álmát. Aztán végül megtalálom Handel Messiását is. Igen, ezt kerestem eredetileg.

A mai napomat elvitte a könyv, de már rám írtak a kiadótól, hogy hogyan állok vele, illetlenség volt eddig húzni. Holnapután persze a hajamat fogom tépni, mert a félév legdurvább vizsgájától vettem el az időt. Amíg le nem diplomázom, nem akarok mégegyszer ilyesmibe fogni. Orson Scott Cardot kell kínáljanak szerkesztésre, vagy valami hasonlóan kihagyhatatlant, hogy rászánjam az időt, amit tanulással kéne, és mondjuk Fecóval szeretnék tölteni. Vagy valami saját dolog írásával. Az angyalaimmal. Egy rövid részletet már postoltam belőle, de lehet valami öt-hat oldalnyi szövegem is, csak darabokban, fájlokban, a google docson, össze kéne rakjam egybe, és befejeznem. Egyelőre egy novella akar lenni, amiben benne a lehetőség, hogy valami nagyobb lélegzetű legyen.

Van több mellékszereplőm is, akikkel szívesen elpiszmognék még. Egyes események másvalaki szemszögéből is, mindegyiknek a saját élete, a saját szemszögéből, hogy mind mások, mégis mennyire egyformák. De egyelőre hagyom az álmodozást, mindjárt elhúzok aludni, mert holnap tanítanom is kell, aztán ha hazajöttem, vár a vizsgaanyag. Másfél könyv és hat vagy hét fénymásolt cikk. Nem vagyok normális, de ez nem újdonság, már amikor elmentem felvételizni, akkor sem voltam az. Persze, ha a kezembe találnak nyomni még egy diplomát, annak azért örülök majd, de egyelőre utálom magamat. Olyan ez, mint a szerkesztés. A hajamat téptem sokszor, de majd amikor ott látom, hogy Szerkesztette: AncsaT, az jól fog esni. Persze csak amíg el nem olvasom a kritikákat.

És ezt még csak szerkesztettem. Töröm a fejem egy krimin is, amiben sorra halnak a könyvkritikusok. Nyilvánvaló, hogy valamelyik szerző öli őket halomra, akiről negatív kritikát írtak. A nyomozó újságokat, blogokat, fórumokat olvasgat, hogy megtalálja, ki az, akinek az összes áldozat a begyében lehetett. A probléma az, hogy a kritikusok folyton fanyalogtak, negatívan írtak mindenkiről, így szinte bármelyik író lehet a tettes. A történetben egy csomó mindent el lehetne hullajtani az irodalomról, a kritikáról, mint műfajról, a kiadók belső világáról. Végső soron nem is az lenne a legérdekesebb, hogy ki a gyilkos. Persze ehhez előbb meg kéne ismernem ezt a világot. És legalább egy könyvem kéne legyen, amire kritikákat kapjak, hogy legyen indítékom. Nem gyilkolni, csak írni.

Az írás azt hiszem elsősorban terápia nekem. Ezt a blogot is így kezdtem, az angyalaimmal is a bajaimat akarom kiírni magamból, és a krimit is a kritikusok utálata ihletné. A vámpírokkal, vérfarkasokkal és a boszorkányokkal a vágyaimat fejezem ki, sőt a bennem lévő kettősséget is, az angyalok mellett már egy démonos sztori is körvonalazódik. Tele vagyok darabkákkal, cetliken vázlatok, ötletek, a fejemben képek, párbeszédek részletei. Talán, ha vége az iskolának, mielőtt ellustulnék, azt az időm és energiám, ami felszabadul, rászánhatnám a rendszeres írásra. De most itt az ideje, hogy aludjak egyet az egészre.