Angyalok (részlet)

A Blue Angel kissé fellengzősen hangzó név egy vidéki diszkónak. A bejárat felett repdeső kis pufók, neon Ámor, kezében a felajzott íjjal jelzi, hogy a többségében tinikből és korai húszasokból álló közönség milyen felajzott vágyakozással keresi itt a nagy Őt. Engem meg Marlene Dietrich filmjére a Der blaue Engel-re emlékeztet. Mármint a név. Az egyetlen látható hasonlóság talán DJ Robi, a lemezlovas, akinek pont olyan hájas tésztaképe van, mint a klub tulaját játszó Huszár Pufinak. Sőt, az idők szavát meghallgatva, ő is műfajt váltott. Szintetizátorát keverőpultra cserélte, és odahagyta a lakodalmas muzsikálást, ahogy Pufi is a némafilmes burleszket, a hangosfilm kedvéért.

Vibrál a kék neonfény, ahogy elhaladok a cégér alatt. Nem nézek rá, kellemetlen emlékeket idéz. Meg nem árt a lábam elé figyelni, ahogy a csorbult lépcsőfokokon lefelé botorkálok a sötétben. Itt lámpának kéne égnie, de a tulaj veri a fogához a garast, és azon is spórol, amin nem kéne. Egyszer még kitöri itt valamelyik részeg kiscsaj a nyakát, aztán nem a szülő lesz a hibás, aki elengedte ide, hanem ő. Pedig tudja mindenki, milyen lepukkant hely ez itt. Hámlik a vakolat az épület faláról, a járdára felállva ócska autók parkolnak, melyeknek már kár volna garázst fenntartani. Közel a belváros, és itt nem kell parkolási díjat fizetni.

Megdöngetem a szúette vastag pinceajtót. Szepi, a kidobó közvetlen ott állhatott mögötte, mert meghallotta. Nem kellett megnyomjam a csengőt, ami valójában csak egy lámpát kezd villogtatni, mert a benti hangzavarban úgy se lehetne hallani a hangját. Ahogy kitárja a vasalt ajtószárnyat, rám zuhan a hangnyomás és a szag. A basszus döngeti a mellkasomat, a cigarettafüst fojtogat. Meg se tudok szólalni, csak intek a bicepszen domborodó tetovált horgonynak – Szepi folyami hajós volt fiatalabb korában –, de nem is kell mondanom semmit, a törzsvendégkártyámat se kell megmutatnom. Engem itt ismernek.

Balra a ruhatárnál leadom a ballonkabátom. A Mucika is ismer minket. Engem meg a kabátomat. Mondta, hogy olyan leszek lassan, mint a Columbo. Csak még öregedjek tíz évet. Az öregedéssel nincs bajom, de nem akarok Columbo lenni a Columbo filmsorozatban. Peter Falk viszont lennék a Berlin felett az ég-ben. Der Himmel über Berlin. Nem tudok németül, mégis minden rohadt angyalos német filmcím az eszembe jut. Kibaszott németek! Kibaszott angyalok! Most jó volna leinni magamat. De ez nem az a hely, ahol nekem innom kéne. Talán ha magamra zárom a lakást. Esetleg ott.

Átmegyek az első lengőajtón, el a mosdók előtt, majd belököm a másikat is. Becsapódik mögöttem, és érzem, ezek az ajtók milyen sokat tompítanak a hangerőn. Szerencsére a füst is alig érezhető. Elnyomja a boxokban, az asztalokon égő gyertyák viaszának szaga. Odalépek a pulthoz. Ma este Gina töltögeti a poharakat. Akkor tegnap volt Bori, holnap meg Palika lesz a soros. Gin, bor, pálinka. Felületes pillantással össze lehetne keverni a műszakbeosztást az itallappal. Felülök a gólyalábú bárszékre. Ginát kedvelem. Nem raccsol és pöszít, mint Palika, és a szelídtekintetű, töltöttgalamb Boritól eltérően, őt véletlenül se nézné senki angyalnak.

Rámosolygok, mire nyelvével áttolja jobbról balra a fogpiszkálót, rám kacsint, majd egy tiszta poharat tesz elém. Rózsaszín nyelvének megvillanó hegyétől felbizsereg bennem valami. Aztán hátat fordít nekem, odalép az üvegajtajú hűtőhöz, megragadja a kilincsét, megáll egy pillanatra és kitolja oldalt a csípőjét. Pontosan tudja, melyik polcon van a tonik, tisztán az én kedvemért adja a műsort. A nadrág és a top közül kivillan a derekára tetovált sas nyaka és feje. Nemegyszer fantáziáltam már, hogy mit tarthat a karmai közt.

Kitölti az üveg felét, majd egy söralátétre teszi és a poharam mellé tolja. Velem szemben a pultra könyököl, melleit a karjára téve felém hajol. Így nagyobbnak látszódnak, és mélyen belelátok a dekoltázsába. Megkérdezi, hogy jól vagyok-e. Két ujjal a poharamban kotorászok, majd úgy teszek, mintha kihalásznék valamit a szénsavbuborékok közül, lecsepegtetném róla az italt, és óvatosan visszahelyezném a jobb szemgödrömbe. Elmosolyodik, leheletfinoman végigsimít a poharat tartó kezemen, majd odébb lép kiszolgálni az újonnan érkezetteket.

Ginával még nem dugtunk, de csak azért, mert egyikőnk sem kezdeményezett. Érezzük – én legalább is úgy érzem –, hogy bármelykőnk is próbálkozna, a másik nem utasítaná vissza. Annak ellenére, hogy csak tőmondatokat váltunk, a felszolgálás kapcsán. Sőt már azt sem nagyon, mert kitalálja magától is, hogy mit akarok inni. És ha mégsem, hát jó nekem az is, amit kitölt. Nagyon bensőségesnek érzem azt, ami köztünk van, és lúzer duma, de félek elrontani. Valami ilyet gondolhat ő is rólam. Nem a lúzerséget, hanem az elrontani nem akarást.

Egyszer megvártam mikor ő zárt. Nem félős, és mindig itt a kocsija, nem kell hazagyalogoljon. Sőt nem is volna egészséges, mert valamerre a város túlfelén lakik. Ráfordította a hevederzárat, berakta a táskájába a nagy kulcscsomót, és elővette a kocsijának a kulcsát. Az ujján pörgette, majd hagyta földre esni. Felvettem és visszaadtam neki. Sóhajtott, majd megpuszilta az arcomat, és azt mondta, Szájmon, te túl rendes pasi vagy hozzám. Beszállt az autóba, négykerék-meghajtásos pickup, a platóján szokott árut is fuvarozni, aztán elhajtott.

Nézem a kezét, ahogy a söröket rakja ki a pultra. A csuklóján széles bőr csuklószorító. Arra gondolok, mi lett volna, ha akkor nem adom vissza a kulcsot. Ha azt mondom, hazaviszem a kocsijával. Ha behívott volna egy kávéra. Vagy egy dugásra. Megállok a ház előtt, leveszem a gyújtást. Felém fordul és megkérdi, hé Szájmon, van kedved bejönni és meginni... vagyis van kedved bejönni és megdugni? Mi lett volna, ha bemegyek? Mondjuk aznap éjjel biztos nem aludtam volna egyedül, és most nem bámulnám itt a csupasz bőrén a tetkót. Nem kéne bűvölnöm a sast, mert tudnám, mi az ábra a karmaival.

Azért sejtek valamit, mert egyszer, mikor egy kigyúrt izomagy solymászkodást ajánlott neki, és azzal kérkedett, hogy nagyobb a dákója, mint amivel a szomszéd teremben biliárdoznak – ami persze egy ló szájából is költői túlzás lett volna –, szóval ennek a fickónak azt mondta, hogy a sas nem azt az ágat markolja meg, amelyik a leghosszabb, hanem amelyik a neki tetsző fán nő. Elképzelem a tetovált sast, amint az én ágamat tartja a karmai között. Megint bizsereg valami.

Aztán a nyakam kezd bizseregni. Oldalt kapom a fejem, és egy húsznál alig idősebb csajt látok, feszes farmerban, aki engem bámul. Szőke haja lazán omlik a vállaira. A lengőajtó kerek üvegablakán át, a mosdók előteréből beszűrődő fény udvart von az arca köré. Tudom, hogy nem glória, csak a beállítás, a világítás meg a hajkondicionáló, mégis összerezzenek. Hátat fordítok, a poharamat bámulom, és szeretnék láthatatlanná válni.

Felettem a pultot megvilágító utolsó izzó is megadja magát, és hangos pukkanással kialszik. Egésszé sűrűsödik a félhomály, nevetés hallatszik, valaki beszól, hogy szabad a csók, majd egy halk csattanás – aprócska pofon vagy valakinek a kezére csaptak – és újabb nevetések.

Gina kihúzza a pult egyik fiókját, oldalt áll, hogy az üveges hűtőből jövő fény bevilágítson valamennyire, majd szentségelve turkál a kacatok közt. Végül kiemel valamit, ami a kevés fényben inkább egy közepes méretű padlizsánnak tűnik, mint villanyégőnek. Bocs gyerekek, ez van csak, mondja, és kicseréli a kiégett körtét.

Ez egy UV lámpa! A pultnál álló csajoknak világítani kezd a szája meg a szemhéja. Némelyiknek apró pöttyök fénylenek fel az arcán. Biztos direkt diszkóba való a sminkjük. Én meg úgy nézek ki a fehér ingemben, mint egy nagy kupac radioaktív hulladék. Basszus! Át is ülök a bárpult végébe, ott valamivel kevésbé sugárzok.