Végzetes ételek

A dió lett a legújabb miki halála. Csaliztam neki sajttal, répával, párizsival, kolbásszal, de nem érdekelte egyik sem. Sejtettem, hogy ez egy ínyenc lesz, és a diónak nem fog tudni ellenállni. A probléma mindössze az volt, hogy a többitől eltérően ezt a csalit nem lehetett a tüskére felszúrni. Annyi baj legyen, nem estem kétségbe. Fogtam a tűt, cérnát, és rávarrtam a fél diót az egérfogóra. Fecó nagyon röhögött, de ez bevált. Este kiraktam, reggelre pedig halott volt a betolakodó. Sajnáltam szegényt, nem örültem a halálának, de az egérszagnak, a szekrényben szétszórt "tortadarának" és a kirágott zacskóknak még kevésbé örültem. Érdekes, Kata a döglött egértől cseppet sem félt. Még le is fotózta. Viszont amíg még élt, hiába nem látta, és tudta, hogy úgyis elbújik a zajra, nem mert bemenni a konyhába. Persze annak lehet, hogy nem az egér, hanem a sok mosogatni való volt az oka.

A gyerek természetesen kizárólag az övé. Főleg, ha megnyer egy versenyt, jeles bizonyítványt hoz haza, vagy akkor is, ha valami okos dolgot mond. Amikor el kell bumlizni a város másik végébe, befizetni valami szakkörét, akkor már a "mi" gyerekünk, és erre való tekintettel igazán én is kivehetném a részem a dolgokból. Ma pedig Fecó az én gyerekem lett. Miután rájött a hányós-hasmenős, és a róka szétszaladt a fürdőben. "Jaj, nem bírom, én is elhányom magam, menj, és takaríts össze a gyereked után!" Ez annyira megindított, hogy szó nélkül mentem és rendet csináltam.

Kispocok a fogát mosta pucéran, aztán ment a kádba tusolni. A WC karimája, meg előtte a föld be volt terítve. Kérdem hogyan esett az eset. Nagyon vigyorgott, és elmesélte, hogy pont úgy, ahogy tegnap viccelődtem. Ült a klotyón, ment a hasa, és felkavarodott a gyomra. Mindkét végén jött az áldás! Megpróbált hátrahúzódni és terpeszben a két lába közt beküldeni a boát is a kagylóba. Nem jött össze. Akkor felállt, hogy jobban tudjon célozni. Szerencsére nem fosott össze semmit.

A földön szanaszét a ruhái. Megszemléltem, a felsőjén és a nadrágján volt egy-egy féltenyérnyi nedves folt. Azokat alányomtam kicsit a csapnak, aztán mentek a szennyesláda tetejére, majd Kata intézi tovább. A vécéelőke rosszabbul járt. A nagyobb darabokat leráztam róla, és beáztattam. Ezután jött a kellemetlen rész, a darabosat össze kellett lapátolni a földről. Kata kint öklendezett a csukott ajtó előtt. Hogy szórakoztassuk, gusztustalankodni kezdtünk a gyermekkel.

Megtanítottam a hányás első számú összetevőszabályára: mindegy mit ettél, ha kijön, úgyis lesz benne sárgarépa. És tényleg. Kikövetkeztettük, hogy eredetileg narancs lehetett a fő alkotó, de most tuti répa kinézete volt. Aztán kérte a gyermek, hogy meséljem el a legelső anatómiagyakorlatos sztorit:

Elsős medikákat a második héten leviszik a patológiára, hogy elriasszák, aki nem erre a pályára való. Odaállítják őket egy lepedővel letakart holttest mellé. Néhányan sápadnak, remeg a lábuk. Doki lerántja a leplet, a feltárás már megtörtént, nyitva a mellkas és a hasüreg. Ketten rögtön távoznak. Oktató megkezdi az órát:
- Kedves kolleginák, ahhoz, hogy valaki jó patológus legyen, két dolog szükséges. Egy: jó megfigyelőkészség. Kettő: nem szabad semmitől undorodni. De az égvilágon semmitől! Ez elengedhetetlen, ezért kérem csinálják utánam mindannyian!
Azzal belenyúl a nyitott hasüregbe, és az ujjával kavargatja a benne lötyögő, felettébb gyanús folyadékot. Aztán kihúzza az ujját és lenyalja. Hárman kirohannak, egy az ajtó melletti szemetesbe dobja a taccsot. A többiek izzadnak, remegnek, de nagyon akarják a diplomát. Belenyúlnak, kavargatnak, lenyalnak.
- Kiváló, kollégák, kiváló! Látom az undorodással nem lesz baj. A megfigyelőkészséget azonban még fejlesztenünk kell. Ugyanis nem vették észre, hogy én a mutatóujjammal kavartam, de a középsőt nyaltam meg.