Folyton-folyvást problémákba ütközünk, amiket jellemzően megoldunk, aztán továbblépünk. Némi egyszerűsítéssel az életünk nem is áll másból, mint folyamatos problémamegoldásból. Ez a normál működés része. Ott válik érdekessé a dolog, ha egy problémát nem oldunk meg. Bizonyos problémák egy idő után maguktól elmúlnak, mert vagy megoldja őket más, vagy jelentőségüket vesztik, vagy okoznak valami változást, amihez alkalmazkodunk, és akkor már a probléma nem is probléma, hanem az életünk része. De megeshet az is, ha nem oldunk meg egy problémát, akkor az súlyosbodik, újabb problémákat szül, akadályozza más problémák megoldását, így azok is megoldatlanok maradnak. A helyzet idővel egyre rosszabb lesz, végül pedig elviselhetetlenné válik. Ezt az állapotot nevezzük válságnak.
A könyves szakmában az írók, szerkesztők alapos ismerői a válságoknak. A munkájuk (némi egyszerűsítéssel) másból sem áll, mint hogy a történetekben szereplő karaktereket súlyos válságokba sodorják, hogy aztán vagy kimentsék, vagy hagyják elbukni őket. Arra gondoltam, ha a saját életemben jelentkező válságokat akarom megérteni és kezelni, talán használható megközelítés lehet, ha általánosságokban, sztorikban, szereplőkben gondolkodom, érzelmileg eltávolítom magamtól az egészet, hogy kívülről tudjam szemlélni. Először is érdemes lehet valamiféle rendszert keresni, elemezni, kategorizálni.
Bár hajlamosak vagyunk így érezni, ritka dolog, hogy valakinek egyetlen hatalmas problémája legyen, amit rajta kívül álló, objektív helyzet okoz, és lehetetlenség rajta változtatni. Ha mégis erről lenne szó, azt vesszük észre, hogy az összes többi probléma értelmetlenné válik, azokkal nem is kell foglalkozni. Ha mondjuk földrengéskor valakire rádől egy épület, és az alagsorban egy betongerenda alá szorul, annak felesleges azon aggódnia, hogy van 5 kg túlsúlya, és vajon tetszeni fog-e a kedvesének a szülinapi ajándék. Az ilyen helyzetekben nem a problémán kell agyalni, hanem a helyzet javításán: Van-e elsőrendűen sürgős teendő, pl. vérzés amit el kell állítani? Hogyan lehet biztosítani a minimális feltételeket: levegő, ivóvíz. Mik a várható esélyek, mit lehet tenni a javításukért: Előbb-utóbb jönnek a mentőalakulatok, jelezni kell, hogy idelent valaki életben van, pl. zajt kell csapni.
De a helyzet általában az előbb vázoltnál sokkal jobb, nem fenyeget közvetlen életveszély, és sokkal több lehetőség áll nyitva előttünk. Ilyenkor érdemes részleteiben is megvizsgálni a problémát. Az első, hogy azonosítjuk, néven nevezzünk. Ami nem mindig egyszerű. Nincs történet, nincs regény, ha a főszereplőnk egyből átlátja a problémáját, és szinte magától adódik, mit kell tennie, és annak nincs is semmi akadálya. Szerencsére (már az írók szerencséjére) ez többnyire az életben sem ilyen egyszerű. Velünk is megeshet, hogy a problémánkat összetévesztjük a kiváltó okával, vagy az okozati láncolat valamelyik közbülső elemével.
Ha nem sikerül beilleszkednünk egy közösségbe a viselkedésünk miatt, ezt inkább arra fogjuk, hogy máshonnan érkeztünk, más az érdeklődésünk, másképp nézünk ki, eltérő a származásunk stb. Így gyakran nem a megfelelő problémát próbáljuk orvosolni, és inkább felvesszük a számunkra furának tűnő ruhákat, korábban elképzelhetetlennek tűnő dolgokat művelünk a hajunkkal, hazudunk a szüleinkről, és aztán nem értjük, miért nem érünk el sikert, vagy egyszerűen kirekesztőnek bélyegezzük a társaságot, ahová hiába próbálunk bekerülni. Pedig talán csak nem külsőleg, hanem belsőleg kéne változnunk.
Előfordul, hogy a válságot nem egyetlen, súlyos probléma okozza, hanem több apróbb, amikkel egyenként könnyen megbirkóznánk, de az együttes terhük már sok, esetleg gyorsabb ütemben érkeznek a problémák, mint ahogy képesek vagyunk megoldani őket. Ebben az esetben az lehet a baj, hogy a nyilvánvalóan megváltozott helyzetben továbbra is a régi módszereket próbáljuk alkalmazni. A megoldáshoz változtatnunk kell, növelni a hatékonyságunkat, hogy többet bírjunk el. Vagy tudomásul venni a korlátainkat, prioritizálni, kijelölni a legfontosabb területeket, azokra koncentrálni, azokat megoldani, a maradékot pedig megtanulni elengedni.
Ha már értjük a válság természetét, eredetét, még mindig adódhatnak gondjaink. Elakadhatunk ott, hogy a megoldás túlmutat a képességeinken, lehetőségeinken. Amihez elfelejtjük hozzátenni, hogy a jelenlegi képességeinken, lehetőségeinken. Lehet, hogy fejlődnünk kell, fel kell nőnünk a problémához. Lehet, hogy egyedül kevesek vagyunk hozzá, másokat is mozgósítanunk kell. Aminek a legegyszerűbb módja, ha segítséget kérünk. Ideális esetben vannak emberek, akiknek csak beszélnünk kell a problémánkról, önként ajánlkoznak. Néha pedig abban a tudatban kell kérnünk, hogy ezzel adósságot veszünk a nyakunkba, amit egyszer majd viszonoznunk kell, és akkor nem lesz mérlegelési lehetőségünk, hogy akarunk-e segíteni vagy sem.
Ha nem tudunk egyszerűen segítséget kérni, akkor eszkalálnunk kell a problémát, hogy az másokat is érintsen. Be kell vonnunk egy nagyobb csoportot, ami már elegendő hatóerővel rendelkezik a megoldáshoz. Ez is járhat akkora teherrel, adóssággal, olyan elkötelezettséggel, hogy mielőtt belekezdünk, érdemes elgondolkodni rajta, hajlandóak vagyunk-e megfizetni, amibe kerül. Nem árt lefuttatni egyfajta költség-haszon elemzést. Megeshet, hogy arra jutunk, ha megoldatlanul hagyjuk a problémát, most leírjuk a veszteséget, akkor olcsóbban megússzuk, mint ha megfizetjük a megoldás árát.
Az első bekezdésre visszautalva, a válságokat jobb megelőzni, mint megoldani. Aminek gyakran az a legegyszerűbb módja, ha a problémákat idejekorán megoldjuk, mielőtt még súlyosbodnának. Ideális esetben a problémákat még azelőtt elháríthatjuk, mielőtt jelentkeznének. De ennek is megvan az ára. Ha nem kockáztatunk, nem is nyerhetünk. Mint az élet oly sok területén, itt is az egyensúly megtalálásán múlik minden.
7 megjegyzés:
Ez tök jó gondolatsor volt :)
Én amúgy a nagy gondokra sokszor tényleg úgy nézek, mintha karakter lennék egy regényben, és kívülről elmerengek azon, hogy annak a csajszinak mit kéne vagy nem kéne tennie :D
Ez jó megközelítés, segít érzelmileg eltávolodni a problémától, hogy higgadtabban mérlegelhessük a lehetőségeket.
A dramaturgia szabályait viszont nem mindig célszerű alkalmazni a való életben, mert ugyan emelhetjük a téteket, fokozandó a feszültséget, de sajnos nem kizárólag a mi döntésünkön múlik, hogy a befejezés happyend lesz-e. :D
Köszönöm Ancsa, ezzel az írással löktél rajtam egyet, és most nagy szükségem van rá... Különös tekintettel az elakadásra, ám a mások által szabott időt nem hagyhatom figyelmen kívül. Bár lehet a halogatás nekem adott időt, hogy lerázzam az érzelmeket, kikristályosodjon maga a probléma fő vonulata, megtaláljam az utat, és a segítőket. Az egyik most Te voltál, megrázom magam és kezdem a problémamegoldást, ahogy egész életemben tettem. Bár azt hittem, a nagyját magam mögött hagytam. De nem lehet, valóban folyamatos a feladat, csak a méretei változnak időről időre. Semmi se változik, csak új ruhát vesz magára, hátha nem ismerem fel. Oky
Nem állítom, hogy a fentiek alapján átlátom a problémádat, de azt nem is nekem kell, ha látod miben vagy, és tudod mit tegyél, az kezdetnek elég. Örülök, ha segített, amit írtam (annak is van kockázata, ha lökünk egyet a másikon, mert mi van, ha a szakadék szélén táncol), néha tényleg csak annyi kell, hogy vegyünk egy nagy levegőt, és nekiálljunk eltakarítani a rumlit. Persze az a kérdés is felmerülhet, hogy ki csinálja a rumlit? Jobb esetben mi magunk, ezen könnyebb változtatni. A rosszabb eset az tényleg rosszabb.
Én úgy gobdolom, az útunkban álló akadályokra ne hivatkozzunk kifogásként. Mi van, ha az élet nem igazságos? Mit teszünk ellene?
Tönkrement kapcsolat vagy munkahelyi kudarc, esetleg betegség? Bármire is ébredtünk reggel, nem engedhetjük hogy megakadályozzanak abban, hogy járjuk az utunkat! Többet érünk el az életben, ha túllépünk a kifogásokon és folytatjuk az utunk. Kereshetünk okokat vagy elérhetünk eredményeket – de mindkettőt nem lehet egyszerre.
Kedves Babett! Teljesen egyetértek, és nem csak az akadályok kapcsán, mert semmire sem érdemes kifogásként tekinteni. A kifogások arra valók, hogy másokat csapjunk be velük, akiket nem akarunk megbántani, megharagítani, de semmiképp nem akarunk megtenni nekik valamit. Saját magunkat kifogásokkal áltatni kontraproduktív, és tisztességtelen is. Akkor inkább hozzunk egy nemleges döntést, hogy mi ezt így akarjuk, vagy nem akarjuk, és ez rajtunk múlik, nem a körülményeken.
Persze okokat kell keresnünk, csak nem arra, hogy miért nem csinálunk valamit, hanem arra, hogy az miért nehéz. Az okokat nem figyelmen kívül kell hagyni, hanem elhárítani. Nemcsak hogy lehet egyszerre a kettőt, de kell is: megkeresni az okokat, elhárítani őket, és elérni az eredményt. Az ok nem csupán kifogás, hanem akadály is, csak nem feladni kell a láttán, hanem dolgozni rajta.
"Kereshetünk okokat vagy elérhetünk eredményeket – de mindkettőt nem lehet egyszerre."- dehogynem. Az okokkal takarózni, és eredményt elérni nem lehet egyszerre. Ancsa is hasonlót ír. Nem ugyanaz a kettő, az okok és a kifogások keresése.
Mindenki meg akarja érteni, mi miért történik az életében - csak aztán nem mindegy, hogy aztán az egyén a megoldás irányába mozdul el, vagy talál egy kifogásként, "takaróként" is használható tényezőt és leül vele magának egy helyben lamentálni.
Megjegyzés küldése