Ma van a nők elleni erőszak megszüntetésének világnapja. Hallgatom a rádióban, hogy Franciaországban évente 650.000 nők ellen elkövetett erőszakos cselekmény válik ismertté. Nem ennyi történik, hanem ennyiből lesz ügy. De például a nemi erőszakok 80%-át nem is jelentik. Vajon az elcsattanó pofonoknál mennyi lehet ez az arány?
Minden harmadik nap halálra vernek egy nőt, többnyire a férje vagy az élettársa. Hogy értsük, ez nem az egész világra vonatkozik, hanem csak egyetlen országra. És nem valami elmaradott, harmadik világbeli, fanatikus, iszlám irányítású, polgárháborús vidéken, hanem Európa gazdasági-kultúrális nagyhatalmában, Franciaországban. Ahol külön törvények védik a nőket. Melyek alapján az erőszakos családtagot lakhelyelhagyásra lehet kényszeríteni. A nők mobil riasztóeszközt kaphatnak, melyről egyetlen gombnyomásra a legközelebbi rendőrőrsre fut be a jelzés, hogy fenyegetés éri őket.
Hogy a feminizmus nem túlhaladott ideológia, az fentiek alapján talán nyilvánvaló. Persze itt nem arra a szélsőséges irányzatra gondolok, ami szerint mondjuk a nők elleni erőszakos cselekmények elkövetőit kasztrálással kéne büntetni. Magamban mondjuk vigyorgok, hogy az ötlet nem is rossz. Persze aztán belegondolok, hogy ha pasi vagyok, és amikor kiakaszt a barátnőm a folytonos rikácsolásával, és válaszul a verbális agresszióra - amiben azért valljuk be, a nők nem tehetségtelenek - elkenem a rúzst a szája szélén, büntetésül megcsonkítanak, az azért talán aránytalan. De az a vonal, amely az oktatásra, nevelésre, a társadalom bevett szokásrendszerének, idejétmúlt normáinak, közvélekedésének megváltoztatására koncentrál, számíthat az egyetértésemre.
Egy olyasfajta gondolkodás, mely a nőt és a férfit a megfelelő helyére teszi, még széleskörű elterjedésre vár. Azt sejtjük, hogy nem kell egyiket sem a másiknak alá vagy fölé rendelni, de az egyenlőséget, pontosabban az egyformaságot hirdető eszme nyilvánvalóan hamis. Mert hát látjuk magunk is a különbséget! A nő az nem férfi és a férfi az nem nő. Legalábbis többnyire nem. Itt segít a gender fogalma, ami a nemi kettősséget nem biológiai, hanem szerep alapú megközelítésben vizsgálja. Nem azért vagyunk mások, mert eltérőek az adottságaink, a képességeink, hanem mert alapvetően másként szocializálódtunk. Ez nem baj, sőt nagyon is rendjén van, ha közben meghagyjuk az egyénnek a szerepek közti önkéntes választás lehetőségét. Ami fontos lenne, azt látni, láttatni, hogy az eltérő szerepeknek nem versengeniük kéne egymással, hogy melyik az értékesebb, a fontosabb, melyiknek kell vezető szerepet játszania. Sokkal inkább azt kéne kiemelni, hogy ezek a szerepek egymást kiegészítik. Egyik sem lehet meg a másik nélkül, mindkettőnek szüksége van a másikra.
Döntéseket nem lehet csak racionálisan gondolkodva hozni, nem vagyunk gépek. De elégtelen az érzelmi alapú irányítás is, mert nem hatékony és a prioritások sem tiszták. Egy gyerek egészséges lelki fejlődéséhez kell a szigorú következetesség, a határozott iránymutatás és az érzelmi biztonság, a feltétlen elfogadás is. Még amikor egy nyamvadt ülőgarnitúrát vásárolna az ember, akkor is oda kell figyelni, amellett, hogy mit fognak majd szólni hozzá az ismerősök, rokonok, mennyire kényes a huzata, arra is, hogy mennyibe kerül, és befér-e vajon a szekrény és a könyvespolc közé.
Nem a törvényeken múlik. Hiába van rá paragrafus, egy felvilágosult, emancipált társadalomban is, dacára minden politikai korrektségnek, a nők szekálják, kicsinálják a férfiakat, a férfiak meg cipóra verik a nők képét. Megismerni kéne egymást. Nem a hülye sorozatokra gondolok, hogy ki hogyan próbálkozik becsajozni, bepasizni, hanem arra, hogyan gondolkodunk. Miben látjuk másképp a világot, miben más a "működésünk". Egy nagy adag empátia kéne, emberek. Meg némi tisztelet. És egy kicsi szeretet.
9 megjegyzés:
Ez azért nagyon mély zsigeri dolog. Most képzeld el. Vagyok én egy negyvenes kifelé kőkemény fiús csaj. Viszont ha egy pasi úgy közeledik hozzám hogy adja a domináns macsót és érezteti velem, hogy én csak egy nőnemű vagyok - esetleg nőstény - akkor totál elbizonytalanodom. Ha ebbe visz még némi bunkó nyomulást netán molesztálást nálam teljes az áramszünet - vagy mi. Abszolút nem reagálok csak bambán pislogok, és igyekszem eloldalogni. Ilyenkor nagyon dühös vagyok magamra - akár már közben is. Egyébként meg valószínű, hogy a bizonytalan pasikból pont külsőm válthatja ki ezt a viselkedést. Hisz örökké csak kompenzálunk ugye.
A Gobbi Hilda filmklubban láttam egy filmet, ami nagyon megfogott. Az én életem - Irving Schwartz rendezte. Olyan csajokról szól, akik azzal keresik a betevőt, hogy pasikat aláznak saját kérésükre. Eleinte idegenkedve meredtem a vászonra a sok káromkodás, a kábítószerezés, meg az erőszak miatt. Aztán kiderült, hogy sokkal többről szól. A kedvenc jelenetem, mikor a főhős belekóstol a filmiparba, mint utolsó kis lóti-futi, és a rendező kiszúrja. Meghívja magánbeszélgetésre egy esetleges előléptetés reményében. Ül a csaj egy széken a rendező meg mögé áll és míg kábítja a szövegével elkezdi cirógatni csak úgy mellékesen. A csajnak a szeme sem rebben. Higgadtan közli a pasival, hogy nagyon jól tudja mire van szüksége. Erre a csávó önelégülten vigyorog. A nő továbbra is higgadtan fölemelkedik a székről és mire észbe kapunk már a hapi ül. Persze akad a közelben egy széles erős ragasztó szalag. Most már a nőci magyaráz, hogy erre van neked szükséged meg hasonlók és már tekeri is a tapaszt gyakorlott mozdulatokkal jó vastagon. Se perc alatt a dísz hím a székhez van rögzítve mozdíthatatlanul. Közben a domina sorolja, hogy miket fog vele csinálni - pl: bele pisil a szájába... Aztán a száját is beragasztja. Mikor pedig már látszik rajta a rémület, közli vele a csaj kéjesen, hogy te erre még nem vagy felkészülve és kisétál az ajtón.
Ezt a részt végigvigyorogtuk a barátnőmmel, hol egymásra néztünk elégedetten, hol a filmre. Azt hiszem sok nő bármit megadna érte - velem együtt - ha lennének ilyen képességei, ilyen lélekjelenléte.
Bocs, hogy hosszú voltam!
Ne szabadkozz, jó a sztori. A filmet keresni fogom.
A zsigeri dolog, amit írsz, az a neveltetés. Nem genetika, hanem erre lettél szocializálva. Persze nem ez a baj. A fiúk szocializációjába beleépül az agresszióra adott engedély. Ez sem baj, a szerepükhöz kell. A baj az, hogy már nincs egy egyértelmű tabu a nők irányába megnyilvánuló agresszióra.
Nézd meg az állatvilágot. A szarvasok, a kakasok, az elefántfókák elég durván tudnak dominanciaharcot vívni. De csak a hímek bántják egymást, olyat nem látsz, hogy a nagyobb testű hím, a kisebb nőstényt osztaná. Régebben a gyerekek számára trivialitás volt, hogy a földön fekvőbe belerúgni, a gyengébbet megütni, a lányokat bántani "gyáva dolog". Aki ilyet tett, kiközösítették a normaszegésért. Valahogy ez ma már nem él.
Mondjuk abban nem vagyok egészen biztos, hogy ez csak nevelés - főleg, ha anyámra és az ő nevelésére gondolok.
Bántalmazó apa után egy bántalmazó férjet "választottam" magam mellé. Szocializció?
Genetika? Vagy egyszerű "minta" másolás?
Nehéz kitérni előle.
Valaha annyira akartam nem olyan lenni, mint a szüleim, hogy csak na.
Rettegésben éltem gyerekként, félni tanultam asszonyként.
Kiléptem. Váltottam. Ez a nap az enyém.
Szerintem logikátlan és igazságtalan az életünk, ha csak ezt az egyet nézzük. Számomra a reinkarnáció a reális magyarázat - ha abból a szemszögből nézzük, hogy minden azért történik, hogy tanuljunk - már az is, hogy milyen szülőkhöz születünk. A nők azért választják az erőszakos férfiakat és sokáig azért nem tudják őket elhagyni, mert annyira értéktelennek érzik magukat, hogy úgy érzik muszáj nekik áldozatot hozni, hogy legyen értelme az életüknek. Az a tapasztalatom, hogy az ilyen szituációban élők, ha segíteni akarsz nekik sokszor kikerülnek messziről. Meg kell rá érniük - sok szenvedés árán -, hogy a sarkukra álljanak, hogy rájöjjenek nem attól lesznek többek, ha a vállukon visznek valakit, aki tapos rajtuk.
Érdekes, hogy épp a Chicago Cellblock tangója megy nálam fullvolumén. Tudjátok, amiben a csajok sorra elmesélik, hogy a rohadék pasijukat hogyan és miért tanították móresre késsel, méreggel, satöbbi.
Az őt bántalmazó partnert elhagyni képtelen nőnek nincs önérdekérvényesítő képessége.
Fetisa, te nem tettél mást, csak a szocializációd folytán normálisnak tekintetted és elfogadtad az agressziót. Erre mondjuk, hogy otthon is ezt látta.
Nevelés alatt nem csak a nevelési célzattal tett akciókra gondoltam, hanem minden tapasztalatra, ami ér valakit személyisége alapjainak kialakulásáig.
A szocializáció az nagyrészt minták tanulása. Nyomás alatt az ember hajlamos ezekhez igazodni, akkor is, ha egyébként elveti, elítéli azokat. Nagyfokú tudatosságot igényel, hogy kilépjen valaki ezekből.
A jóga tanítása szerint van kiút a karmából. A felismeréssel kezdődik, hogy miben van az ember és a szándékkal, hogy változtasson. Nem annyira a helyzeten, hanem saját magán. Ettől van, hogy a helyzet is megváltozik, de van, hogy az nem, csak a látásmódunk, minek következtében másként éljük meg ugyanazt.
Chicago Cellblock? Na, még egy film, amit keressek. :)
Chicago - Cellblock Tango. Bocsánat, központozás.
Chicago musical filmváltozata.
Megjegyzés küldése