Oldalak

2010-11-03

Szavak, hallgatás, miegymás

Fecóval elsétáltunk a boltba reggeliért. Korán felébredt, mint mindig, ha nem kell iskolába menni. Még hűvös volt, egy bő anorákba bújtam, ő pedig felhajtotta a kapucniját. A ruhaujjam bő és hosszú, ilyenkor, mikor fázom, visszahúzom bele a kezem. Fecó meg rutinos mozdulattal bedugja a kis mancsát és kézenfogva jön mellettem. Így melengetjük egymás ujjait, kiscsoportos kora óta mikor egyszer elhagyta a kesztyűjét. Ez olyan meghitt érzés. Mint amikor szipog, matat a zsebében, majd végigkutatja az enyémeket, míg talál egy papírzsebkendőt. Mindezt egyetlen szó nélkül, mint egy rég begyakorolt szertartás mozdulatait, melyeket az ember csukott szemmel, félálomban is hiba nélkül végez.
Az jut eszembe, hogy ez, ahogy Fecó nem tesz különbséget a saját zsebei és az enyémek közt, ugyanolyan természetességgel keresgél bennük, pont az a fajta összeszokottság, ahogy Katával eligazodunk egymás testén. A vizsgájára készülve a meridiánokat tanulgatta rajtam. Meztelenül feküdtem, ő pedig az egyik kezében a könyvet tartotta, a másikkal meg a nyomáspontokat keresgélte. Elsőre izgalmasnak tűnhet a helyzet, de nem volt az. Egy darabig néztem az elmélyült arcát, ahogy ráncolja a homlokát, motyorászik, csücsörít a szájával. De hamarosan unalmassá vált a dolog. Megérezte rajtam, és a gyomormeridiánt követve az ujjával, ha már úgy is arra járt a keze, nyugtatóan megsimogatta a mellem. A mozdulatban semmi erotika nem volt, csak a megértés, hogy "tudom, unod, ne haragudj, nemsokára végzünk".
Mikor indultunk a boltba, még elmentünk hátra a kertbe, ahol téglák vannak félretéve egy valamikori tűzrakóhelyhez. Megnéztük a piros üvegmécsest, ami még pislákolt. 31-én este gyújtottuk meg. Ilyen mindenszentek-halloween szertartásként. Meg halottak napja miatt. Nem beszéltem róla, de édesapámra gondoltam, amíg imádkoztunk a pici lángot nézve. Azt hiszem Fecó is az apukájára gondolt. Ő sem mondott semmit, csak a vállamnak döntötte a fejét. Néha úgy érzem, mi ketten jobban megértjük egymást Fecóval, mint Katával vagy Kata Fecóval. Szavak nélkül. Mert van amihez nem kellenek a szavak. Feleslegesek, sőt zavaróak volnának.
Múlt héten sétáltunk tesómmal a Tisza partján. A születésnapi ajándékát adtam át neki. Szó nélkül nyomtam a kezébe. Megtapogatta, érezte, hogy könyv. Átölelt és magához szorított. Nem mondta, hogy köszönöm. Sétáltunk, néztük a vizet, leültünk a lépcsőn. Nem bontotta ki az ajándékát. Tudtam, hogy tetszeni fog neki, de az nagyobb öröm, hogy együtt lehetünk. És ő is tudta, hogy nem kell megnéznie, és örvendeznie rajta, hogy boldoggá tegyen, mert tudom, hogy fontosabb neki az, hogy itt vagyok mellette.
Egyik nap hazahoztam Fecót az iskolából, és láttam rajta, hogy rosszkedvű. Csendben utaztunk, markoltuk a kapaszkodót, sétáltunk a megállótól hazáig. Lepakoltunk, kezet mostunk, nem kért enni, felment a szobájába. Én leültem a számítógéphez. Hamarosan megjelent, hozott egy legóból épített akármit. (Egy csomó tengely, fogaskerekekkel, ékszíjakkal összekötve. Ha megtekeri az egyiket, az összes többi forog.) Az ölembe vettem, hozzám bújt és úgy magyarázott. Megsimogattam a fejét, megkérdeztem, mitől mozog az egyik herkentyű, mert nem látszott. Levett egy tetőt, szétszedett elemeket, hogy belelássak a belsejébe. Jó bonyolult volt, megdicsértem, hogy ezt nem volt könnyű megcsinálni. Mosolygott, nem is szerelte össze, azt mondta, hogy csinál egy még összetettebbet, mondtam, hogy arra kíváncsi leszek, megígérte, hogy megmutatja majd, és elvonult.
Pontosan tudom, hogy az iskolában valaki megbántotta. Mondott neki valamit, vagy kizárták a játékból, vagy leszidták valamiért. Az ok igazából lényegtelen, ami fontos, hogy nem érezte jól, nem érezte jónak magát. A fizikai kontaktus, a simogatás biztosította róla, hogy ettől függetlenül én szeretem. Az érdeklődésem, a dicséret, (az is indirekt,) biztosította róla, hogy ő igenis jó. A megerősítéstől egészen helyrejött a kedve. Ezzel szemben ha Kata itthon van, mikor hazaérünk, ő megkérdezi, "mi volt a suliban?", a válasz pedig: "semmi különös". Ennyit érnek a szavak.

5 megjegyzés:

factsoflife írta...

Megható

Manéla írta...

Tegyük hozzá: ennyit érnek az üres szavak. Mert azért azt is tudjuk, milyen romboló tud lenni a ki nem mondott is, vagy a rosszul, vagy a rosszkor mondott.

AncsaT írta...

Factsoflife: Köszönöm.

Manéla: Talán még a pontosítás sem pontos teljesen, mert lehet, hogy nem üresek a szavak, mégis bánthatnak. Mondjuk egy állását vesztett férjnek, aki a a tuti lóversenytippen épp elvesztette a végkielégítését, megtudja, hogy egy autóbalesetben meghaltak a szüle és mindkét testvére. Ekkor a feleség bejelenti, hogy elválik, és viszi a gyerekeket meg a házat is. Komolyan mondja, nem üres szavakról van szó, az értékük mégis jókora negatív szám. (Fickó szerintem ugrik is ki a tizedikről.)

Egy időben sok Hamvas Bélát olvastam, és az ő analógiás szemlélete egészen magával ragadott. Kerestem egyes szavak, fogalmak analógiáit. A "szó"-ra (a kő-malomkő-hegyoldalon elhajított hógolyó mellett) azt találtam, hogy "kard".

Abban teljesen igazad van, hogy vigyázni kell a szavakkal. Mikor, mit mondjunk és ne mondjunk, mikor hallgassunk, mikor ne. Nem tudom rá a szabályt, csak érzés alapján próbálkozom vele.

Manéla írta...

Én nagyon rosszul tudok bánni velük, sajnos. A temperamentumom nem nagyon támogatja a józan eszem által diktált kommunikációs stratégiákat. De már haladok azért.

AncsaT írta...

De ha mondasz valami jót, dicsérőt, azt is rögtön lehet tudni, hogy nem kimódolt hízelgés, hanem teljesen spontán és őszinte lelkesedésből jön.

Megjegyzés küldése