Ezt a postot még a nyáron kezdtem el írni, de aztán félbemaradt. Most sikerült befejeznem. Szóval a nyáron nyaraltunk egy kicsit Katával meg Fecóval. A meleg miatt korán indultunk, hogy lehetőleg még hűvösben vonatozzunk, mert Kata nem bírja a légkondit, ezért nem szállhatunk InterCity kocsiba. Hajnalban keltem és kapkodva pakoltam be a hátizsákba, mert este már nem volt kedvem hozzá, így a vasútra menet barkochbáztunk, hogy mit hagytam otthon. Két dolgot is, az egyik a fürdőruhám, ami nem lett volna nagy gáz, ha mondjuk a hegyekbe megyünk kirándulni, de hát a Balatonhoz tartottunk. Persze az első két nap mindegy volt a dolog, mert ezeken a napokon egyébként sem mentem volna vízbe. És legfeljebb majd veszek magamnak egy új fürdőrucit. Ahogy én azt elképzeltem!
Nem tűnt túlzó kívánságnak, hogy Közép-Európa legnagyobb tava mellett, ahová milliós nagyságrendben járnak a turisták, a nyári szezonban, vagyis ahol és amikor sokan szoktak strandolni, lehessen fürdőruhát kapni. Plusz én sem vagyok az az extrém méret, hogy csináltatni kéne rám a dolgokat, mert nem jó rám a konfekció. És még azt sem lehet állítani, hogy különösebben kényes ízlésem lenne a fürdőruhák terén, csak valami normálisat akartam, ami nem lóg rajtam, és nem lóg ki belőle egy intim testtájam sem, ne legyen az anyaga mérgező, ipari hulladék, és lehetőség szerint ne legyen túl tarka, mert nem vagyok oda sem a mérgezettkutya-hányás mintáért, sem a neon színekért. Nem ecsetelem a kálváriát, elég az, hogy két nap, 60 km vonatozás, és tizenhét bolt kínálatának megtekintése után sikerült beszereznem egy decens, kék-fehér bikinit, ami nem is nézett ki olyan rosszul rajtam, miután lebarnultam egy kicsit.
A másik dolog, amit otthon felejtettem, egy teamécses, amit azért akartam magammal vinni, mert a nyaralás időpontjára esett apa halálának évfordulója. Gondoltam, az egyik este kiülök a teraszra, és meggyújtom. Hát ez nem jött össze. Hülyeség, de totál rosszul éreztem magam miatta. Nem mondom, hogy sírógörcsöt kaptam, de vacak volt a kedvem. Katát is jól kiakasztottam vele, hogy felforgattam az egész szekrényt, ahová a cuccainkat pakoltunk, és háromszor áttúrtam az üres hátizsákot is. Aztán mikor látta, hogy mennyire odavagyok, este az ágyban átölelt és vigasztalt. Fecó is tökre aranyos volt, mert másnap, mikor átment játszani a szomszéd unokáival, kért nekem egy gyertyacsonkot. Este Kata meg Fecó hagytak egy kicsit magamban üldögélni a gyertyafényben, de nem lett jobb, továbbra is bántott, hogy nem a napján sikerült mécsest gyújtanom.
Kis idő múlva Fecó is kijött mellém, és együtt ücsörögtünk a teraszon. Ami egyébként nagyon jó hely volt, árnyékos, a hőségben is kicsit hűvös, ez lett a kedvenc helyünk. Ott olvasgattunk, meg beszélgettünk Katával is, és hallgattuk a kert végéből, a kerítés túloldalán lévő bozótból hallatszó fura hangokat. Olyasféle kattogás, kerregés volt, mint amilyet a Predátor filmekben a zűrlények hallatnak, mikor gyilkolni indulnak. Napokig találgattuk, hogy mi lehet az, és ismét Fecó volt az, aki a szomszédból hozott megoldást a problémára. Kiderült, hogy fácánok zajonganak így. Ami megnyugtató hír, mert azok talán nem fognak legyilkolni minket, ugyanakkor egy izgalmas rejtéllyel kevesebb lett. Már csak az a hülye mécses zavart.
És ez az érzés nem akart elmúlni. Tudtam, hogy hülyeség, de akkor is bántott. Tesóm hiába mondta, hogy apát nem különösebben zavarja az ilyesmi, és ő maga is gondban volt időnként a dátumokkal, mint például amikor tesómnak valami középiskolai papírjára rá kellett írni a születési dátumát, és egy nappal elírta, tesóm anyja meg háborgott, hogy még a saját gyerekének a születésnapját se tudja, de persze ezek csak számok, nem ez számít, hanem, hogy amikor hazajött a bányából, az éjszakás műszakból, akkor nem lefeküdt aludni, hanem megcsinálta a feleségének a reggelijét, aztán aludt egy órát, felkelt, és megcsinálta tesómnak is a reggelijét, frissen, hogy meleg legyen a kakaó, és tízórait készített neki, pedig egyszerűbb lett volta odatenni a pénzt az asztal sarkára, hogy majd eszel valamit a suliban.
Hónapok múlva még mindig ezen rágódtam, meg is beszéltük tesómmal, hogy azért ez messzemenően irracionális, és nem teljesen okés dolog. De arról lebeszélt, hogy lelki betegnek tartsam magam. Mert az embernek tényleg van lelke, ami időnként sajog meg izé, de a betegség nem azon múlik, hogy mit csinál a lelkünk, hanem hogy mi mit csinálunk. Mint a baseball sztár, aki mielőtt kimegy a pályára, megcsókolja a nyakláncán függő borostyánba dermedt szúnyogsegget, hogy szerencséje legyen. Ez teljességgel irracionális viselkedés, de nem betegség. Ha elveszti a nyakláncát, és emiatt kiakad, és nem tud megfelelően teljesíteni a mérkőzéseken, na az már betegség. Jön is a fickóhoz a pszichológus, hogy megmagyarázza neki, a szúnyogsegg csókolgatástól függetlenül is lehet jó sportoló. Aztán, mivel ez nem használ, az edző kirúgja a pszichológust, és ad a csávónak egy öklömnyi borostyánt, benne hatalmas csótányseggel, aki ezek után az évad legeredményesebbje lesz. Felhagyott az irracionális gondolkodással? Ugye nem. De meggyógyult?
Értettem a tanmese tanulságát, így fogtam magam, és átvonatoztam az ország másik végébe, elmentem apám sírjához, és gyújtottam neki egy mécsest. Tesómnak van egy régi fényképe, ahol még óvodás lehet, strandon vannak, a derekán úszógumi, apa felemeli jó magasra a levegőbe, gondolom, hogy a következő pillanatban visszaejtse a vízbe. Vidáman vigyorognak a fényképészre, láthatóan nagyon jól érzik magukat. Apa nagy darab, mosolygós fickó, ekkor még rengeteg, dús haja van, nem úgy mint a későbbi képeken. Valamiért mindig így jelenik meg előttem, szinte láttam is, ahogy vigyorog rám, és hallottam, ahogy tesóm hangján megkérdezi: "Na, most jobb?" Irracionális vagy sem, de azóta tényleg jobban érzem magam.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése