Hazel Grace

Fecó szedte le, nála találtam a filmet. (Csillagainkban a hiba) Kíváncsiságból belelestem, aztán elkezdtem az elejétől, és végignéztem. Mikor megjelent, a könyvet is kihagytam, és a film sem igazán érdekelt, mert az ismertetők alapján eléggé nyálasnak tűnt. És semmi kedvem nem volt rákos betegekről olvasni, miután apa rákban halt meg, és én is átestem már pár kellemetlen vizsgálaton. Végül aztán egész jónak találtam a filmet. OK, kicsit szirupos volt, meg minden, de nem olyan borzasztóan, és nem volt totálisan lehangoló sem. Vagy az én ízlésem változik. A múltkor a Ha maradnék is tetszett, pedig az ilyen haldoklós történetek sosem voltak a kedvenceim.

Mert ha valaki elkapja a zombivírust, vagy ha egy vámpír szívja el apránként az életerejét, az rendben van. Ha vérfarkas tépi szét, beleesik egy fekete lyukba, gyilkos robotok támadnak rá, vagy tengeri szörnyeteg falja fel, az eléggé irreális ahhoz, hogy ha beleképzelem magam a helyzetbe, akkor szórakoztasson. De egy kórházban, ágyban feküdni, csövek közt haldokolni... ezt inkább nem akarom elképzelni sem. A haldoklás fázisaiból az 1. lépésnél tartok, az elutasításnál, vagyis nem nagyon akarok foglalkozni ezzel a kérdéssel. Sikerült alaposan rám ijeszteni a sok hülye orvosi vizsgálattal, aminek máig sincs eredménye. Legfeljebb annyi, hogy kissé jobban figyelek magamra, és dokihoz megyek olyan tünettel is, amivel régen nem foglalkoztam volna. Így derült ki, hogy Lyme-kórom van. Illetve már csak volt, gyorsan le is kopogom. (Ja, babonás is lettem.)

Szóval Hazel Grace, akiről nem maradt meg, hogy valójában mi is a betegsége, csak az, hogy az halálos, a napjai (hónapjai, évei) meg vannak számlálva, és a tüdejével van baja, mindenhová egy helyes kis oxigénpalackkal megy. OK, én itt meg is akadtam kicsit. Elképzeltem ugyanezt Magyarországon. A csaj otthon fuldokolna, vagy egy kórházban feküdne Darth Vader álarcával a fején. A filmbeli családja nem volt valami gazdag (egy amszterdami utazás nem fért bele a családi költségvetésbe), mégis futotta oxigénre, vagy fedezte a betegbiztosítás, és egyáltalán, volt ilyen pici, kerekes oxigénpalack.

Plusz még azon akadtam fent, hogy természetesen, aki halálos beteg, az cserébe legalább piszok vonzó (Hazelt ugyanaz a csaj játszotta, aki a Divergentben is főszerepel), és ez a pasijára is áll. De persze ezt elnézhetjük Hollywoodnak, csúnya (vagy csak átlagos) szereplőkkel hiába lett volna hitelesebb, nem kasszírozott volna ennyit a mozi. De ezektől eltekintve a film igazán jó volt, mélyen megérintett. Tizenévesen szembesülni vele, hogy az ember nem éri meg a húszat, az tényleg durva. Persze huszonévesen is az, meg minden más korosztályban is, csak más miatt akad ki az ember. Amíg egy tininek az lehet a problémája, hogy nem akar szüzen a koporsóba feküdni, én azon nyígnék, hogy nem látom Fecót felnőni, családot alapítani, a gyerekét a karjában ringatni.

Tizenévesen még az is elfogadható, hogy valaki egy íróért rajongjon, és a legnagyobb vágya az legyen, hogy megkérdezhesse tőle, hogyan végződik a valódi befejezés nélkül lezárt regénye, mi lett a szereplők sorsa. Ami furcsa (és közben természetes), hogy egy végső stádiumú tini mennyire koraérett, felnőtt, egyes dolgokban, másokban pedig megmarad gyereknek. Az amszterdami útban azt éreztem tragikusnak, hogy ezt a maradék kis gyerekséget is elvette, erőszakkal felnőtté érlelte a lányt, beleverte az orrát a ténybe, hogy a világ olyan amilyen, és nem olyan, amilyennek lennie kéne vagy szeretnénk, hogy legyen. Az csak a mesében van.

Amit az író mondott neki, és aztán amit a fiúja, az is ebbe az irányba hatott. Érdekes, hogy mennyire másképp ítéljük meg a két pasit, pedig nagyon hasonló, amit művelnek. Illúzióktól fosztják meg a lányt. Az egyik talán kicsit gorombábban, a másik meg kulturáltabban teszi, de vannak kétségeim, hogy melyik esetben volt helyénvaló az őszinteség, és melyikőjüknek kellett volna esetleg mosolyogva valami szépet mondani, és elhallgatni az igazságot. Persze, az is kérdés mi jobb, a boldog tudatlanság, vagy a világnak egy komplexebb látása, amiben másokkal is osztozunk. (Szándékosan nem írtam "igazságról" meg a "valóság" ismeretéről, mert ezek szerintem meglehetősen szubjektív fogalmak.)

A film után sokat gondolkodtam még. Például az élet értékéről. Mármint a sajátunkéról, hogy az mennyit ér a számunkra, és milyen feltételekkel. Hogy meddig érdemes élni, mit érdemes eltűrni az életben maradásért. Ami ugye elvisz az öngyilkosság és az eutanázia irányába. Vagy amiről nem rég olvastam egy cikket, hogy egy izomsorvadásos orosz fickó vállalta, hogy kísérleti alany legyen a világ első fejátültetéses műtétjénél. Vagy hogy melyik lenne rosszabb, meghalni, és itt hagyni Katát és Fecót, vagy elveszíteni Katát, és nélküle élni tovább. Szóval nem volt ez rossz film, hisz alaposan elgondolkodtatott magamról, az életemről, a viszonyomról a halálhoz.