Nagy kő

Egész márciusban nem postoltam. Ez a néhány hét nagyon húzós volt. A határidők mindig is az agyamra mentek, és most letettem a nagyesküt, hogy március 8-ig befejezem a World After fordítását. (Nem a nőnap miatt, hanem annak a hétnek a végéig, és a vasárnap 8-ra esett.) Ha kényelmes tempóban fordítok, akkor napi másfél oldallal végzek. Lazán, és élvezkedve. Ha nagyon rákapcsolok, akkor három oldal is összejöhet, kevésbé lazán, de még mindig nagy élvezettel. Az utolsó hétvégén napi tizeniksz oldalakat fordítottam, és meglehetősen szenvedtem. Oké, valószínűleg bekerülhetnék a Guiness rekordok könyvébe, mint a világ leglassabb fordítója, de én szeretem a magam tempójában csinálni.

Elolvasom a fejezetet, végiggondolom, mi történik benne, milyen az egésznek a hangulata, milyen érzéseket kelt bennem. Milyen a narráció és a párbeszédek szereplőinek a hangja, milyen személyiségek szólalnak meg. Aztán bekezdésről bekezdésre haladok. Miről szól, mi a lényegi információ, amit hangsúlyozni akar benne a szerző? Aztán jöhetnek a mondatok. Mit jelent? Van-e benne valami olyan szó, kifejezés aminek az értelme túlmutat a szó szerinti jelentésén, amit magyarul  egészen másképp mondunk? OK, megvan a jelentés. Ez így természetes? Így mondanám, nem túl nyakatekert?

Na de végre leadtam, elkészültem határidőre. Igaz a sokadik határidőre, de akkor is. Így jókora kő esett le a szívemről. Ennek örömére lógáztam egy kicsit a lábam, lazítottam. A múltkor kommentekben emlegettünk apokaliptikus témájú filmeket (stílszerűen illik a fordításomhoz), amiből mindhárom részt (plusz az első remake-jét Nicolas Cage-dzsel) meg is néztem. Hát ö..., a téma érdekes, de nem igazán sikerült érdekfeszítő mozit varázsolni belőle, így helyenként bele-beletekertem kicsit a filmekbe.

Szerencsére nem maradtam emlékezetes moziélmény nélkül, mert elmentünk Katával, és megnéztük a Liza a rókatündért. Szerintem az utóbbi évek egyik legjobb magyar filmje. Aranyos volt, vicces, látványos, teli szerethető karakterekkel, ugyanakkor a könnyedsége mellett el is gondolkodtatott. Ráadásul tökegyedül ültünk Katával a legelső sorban, egymás kezét szorongatva. (Ez a romantika csúcsa nálunk, mert úgy szoktunk (multiplex) moziba járni, hogy két külön terembe ülünk be, ugyanis Kata szerint az a dráma, amit én akarok megnézni, lehangoló és siralmas, szerintem meg az ő vígjátéka értelmetlen és unalmas.)

Aztán visszajött a szerkesztett szövegem. Kissé aggódtam, különösen a vége miatt, hogy a nagy kapkodásban összecsaptam, de a szerkesztő szerint igen jó lett a szöveg, az előző kötettel összevetve látványosan sokat javult a fordításom minősége. Úgy örültem a dicséretnek, mint egy kisgyerek. Ugyanakkor módszertanilag kissé elbizonytalanodtam. A Kiadó bekeményít, a szerződésekbe (részben biztos az én késésem hatására is) beleveszik, hogyha a fordító, szerkesztő nem adja le határidőre a munkát, levonnak a pénzéből. Ezen némiképp háborogtam magamban, mert gyanítom, hogy ilyeténképp motiválva, az emberek hajlamosak a határidőt betartani minden áron, még akkor is, ha ez esetleg azzal jár, hogy minősíthetetlenül gyenge szöveget adnak le. Viszont ezen elméletemre a gyakorlatom rácáfolni látszik.

A láblógázás már nem tart sokáig, mert időközben kaptam egy szöveget szerkesztésre. (Lehet találgatni milyen határidőt mondtam rá, hogy elkészülök vele. Szerintem a fordító sem dolgozott rajta annyi ideig.) Közben a párbeszédírásról olvasgatok (angolul, mert magyar nyelven nem túl bőséges a szakirodalom), és jegyzetelgetek, aztán meg begépelem, hogy olvasható legyen, mert ígértem belőle másolatot. De a tavaszi szünetet még jórészt lustálkodással akarom tölteni. Főleg a húsvét hétfőt. Kata elmegy az anyukájáékhoz, hogy a rokonok egy füst alatt mindkettőjüket meglocsolhassák, Fecó meg a papával megy a rokonokhoz, hogy azok is pacsuliszagúak legyenek. Én meg kikapcsolom a csengőt, és alszom vagy tízig.