Esküvőn voltunk a hétvégén. Kata egy középiskolai osztálytársa ment férjhez. Immár másodszor. A csajjal meg a két kisgyerekével én is összehaverkodtam (mikor eljönnek hozzánk, Kata cseveg anyukával, én meg játszok a gyerekekkel), így aztán mindkettőnket meghívtak. (Fecót is, csak ő osztálykirándulni volt.) Ez majdnem olyan, mintha párként hívtak volna minket. Kata rá is izgult, hogy hogyan kéne felöltöznünk, hogy szépek is legyünk, menjen is egymáshoz a ruhánk, meg ne is legyen nyilvánvaló, hogy együtt vagyunk. El is kezdte próbálgatni, ehhez a kiskosztümhöz, az a blúz, hogy áll rajta. Én pedig majd felveszem azt a... De mondtam, felejtse el, hogy én szoknyát vegyek a barátnője esküvőjének a kedvéért, olyan isten nincsen. Ezen huzakodtunk egy darabig, aztán belenyugodott, hogy akármit is csinál, nadrágban és lapos sarkakon megyek.
Egyébként az egész násznép kifejezetten lazán volt öltözve. A menyasszony sem hófehérben volt, lévén ez már a második esküvője, és a vőlegény se bújt fekete szmokingba, mivel ő meg harmadszor állt az anyakönyvvezető elé. A vőlegény unokatestvére volt a fotós, egy negyven körüli, vörös hajú csaj. Csőnaciban, sportcipőben, férfizakóban volt. Megörültem neki, mert mindjárt nem éreztem, hogy alul öltöztem volna az eseményre. Alighogy odaértünk, a menyasszony gyorsan beavatott minket a vőlegény rokonainak magánéletébe. (A fotós csajról kiderült, hogy se férje, se gyereke.) Még én is meg tudtam jegyezni, hogy ki kicsoda, mert szerencsére kicsike volt a násznép, csak a (nem is olyan nagyon ifjú) pár összes gyerekei, a vőlegény legközelebbi rokonai és a két szomszédja, a menyasszony részéről a szülők, egy unokatestvér és Katával mi ketten voltunk meghívva. A vőlegény szomszédai meg mi voltunk, akik nem a családhoz tartoztunk.
Szóval a fotós csaj egyből tök normálisnak tűnt, türelmes volt, mikor elmentünk fotózkodni egy közeli parkba, pedig a gyerekek szaladgáltak össze-vissza, képtelenek voltak egy helyben állni míg a csoportkép elkészül. Csinált képet mindenkiről, útközben is, ahogy sétáltunk, meg később az anyakönyvvezetőhöz menet is, ahol kicsit várni kellett. Kata nagyon fel volt dobva, tökre pezsgett, séta közben belém karolt, vigyorgott ezerrel, még a fenekembe is belecsípett mikor mondtam, hogy jól áll neki, gyakrabban hordhatna szoknyát. A nagy jókedv meg lazaság közben én azért félszemmel mindig figyeltem, merre áll a fotós, hogy ha lehet, ne készüljön rólunk kép, Kata kezével a fenekemen. Egyszer csak, mikor Kata a gyerekeket próbálta összeterelni, odalépett mellém a fotós csaj, és odasúgta, hogy ne izguljak, csak illedelmes képet csinál rólunk.
Mikor nagyon néztem, csak vigyorgott, és kacsintott egyet. Némileg zavarban megkérdeztem, hogy szintén zenész-e, vagy csak jó szeme van a... fotózáshoz. Azt mondta, jó a radarja, de egyébként is úgy szikrázunk, hogy csak azért nem tűnik fel másnak, mert mindenki a menyasszonyra és a vőlegényre figyel, meg a visítva szaladgáló gyerekekre. A négy kölyök tényleg nagyon fel volt pörögve, élvezték a felhajtást. Ugratták is a friss házasokat, hogy mi lesz velük, ha lesz közös gyerek is. Amiről nekem mindig a Karinthyról szóló anekdota jut eszembe. Az özvegyen maradt Karinthynak volt már egy gyereke, ahogy az új feleségének is, meg lett egy közös is, és náluk történt, hogy egyszer azzal szaladt be a szobába az asszony, hogy "Jöjjön gyorsan Frigyes, csináljon valamit, mert a maga gyereke meg az én gyerekem veri a mi gyerekünket!"
Ez az esküvő és a gyerek dolog némi irigykedésre adott okot. A szertartás alatt Kata oda is súgta, hogy nézzem meg, már most négy gyerekük van, és még akarnak egy ötödiket is. Én azt néztem, milyen vidáman, optimistán mosolyogtak az anyakönyvvezetőre, pedig az kissé kínban volt, hogy mit is mondjon, elvégre a menyasszonynak egy, a vőlegénynek meg két sikertelen házasság van már a háta mögött. Ennek köszönhetően rövid beszédet tartott, hisz sok újat a házasságról már nem tudott mondani nekik, a múltat nem akarta emlegetni, a jövőre nézve pedig inkább nem bocsátkozott jóslatokba. Azért az egészben volt valami felemelő. Hogy ez a két ember, dacára minden negatív tapasztalatának, hivatalosan is összeköti az életét, bízva benne, hogy jó lesz nekik együtt.
Miután hazajöttünk, beszélgettünk. A házasság kérdését gyorsan letudtuk azzal, hogy egyelőre legfeljebb álmodni lehet csak róla, illetve külföldön megoldható, de itthon úgysem ismerik el. És én különben sem hordok semmilyen ékszert, megőrülnék a karikagyűrűtől. Legalább is Kata szerint. Mert szerintem azért lehet, hogy meg tudnám szokni. De nem erőltettem a témát. Kata viszont többször elmondta, hogy szerinte miért is lenne jó nekünk, ha szülne még egy gyereket. Gyanítom, ez a téma mostanában még többször elő fog kerülni.
16 megjegyzés:
Nekem erről a következő vicc jut eszembe:
Első házasság: az érzelem győzelme az értelem felett.
Második házasság: a remény győzelme a tapasztalat felett.
Harmadik házasság: a hülyeség győzelme mindenek felett. :p
A házasság téma nálunk "gyakran" napirenden van. Főleg általam.
Mi annyiban maradtunk, hogy übertitkosan, egy gyönyörű késő esti
órában elrebegtük az esküt egymásnak, és karikagyűrűt húztunk
egymás ujjára. Ettől függetlenül én nagyon szeretnék rendes esküvőt,
dehát itthon ez még sehol nincs...
Amúgy annyira jó érzés volt ezt a posztod olvasni! Maradjatok ilyenek! :)
R.S.
Szabi: A sokadik házasság, válás nekem arról árulkodik, hogy a felek eleve rosszul választottak, és nem voltak elég érettek és elkötelezettek, hogy megoldják a problémáikat. Aki meg ismételten elköveti ezt, az nem tanult az előzőből. Mondjuk, azt nem tudom, hogy ez mennyire szerencse kérdése, és mennyire intézhető tudatosan az ilyesmi. Nekünk talán mázlink volt, hogy a legalapvetőbb dolgokban viszonylag hasonló a véleményünk, ízlésünk. Amiben meg nem, azt többnyire képesek vagyunk tolerálni.
R.S.: A jogkövetkezményektől eltekintve a házasság leginkább csak a tudat, hogy deklaráltan, hivatalosan, mások számára is nyilvánvalóan együtt vagyunk. És tudatilag annak is van nem kevés bája, romantikája, hogy mások elől rejtve, titokban, egyfajta társadalmi nyomás ellenére vagyunk együtt (a tiltott gyümölcs íze mindig édesebb). A házasság legalizálásával amit nyernénk a réven, talán elveszítenénk a vámon. Nem tudom. De azért álmodni álmodik az ember. :)
A válások száma azért növekedett robbanásszerűen, mert már nem társadalmi szintű elvárás, hogy ha beledöglesz is együtt kell maradnod azzal, akihez fiatalon hozzáadtak. Meg azért, mert nem válik életképtelenné a nő, ha elhagyja a férjét. Spirituális közhely, hogy a boldogságunkat nem egy külső személy vagy körülmény biztosítja, de ettől még igaz. Rengeteg kompromisszum árán lehet csak hosszútávon együtt maradni bárkivel. Főleg magunkkal. :p A sok válás azt mutatja, hogy az emberek nem találják a belső egyensúlyukat, és ezt egyszerűbb a mellettük állóra fogni, mint magukra. Sok-sok pofára esés kell hozzá, hogy ne mástól várjuk el, hogy boldoggá tegyen. Ancsa neked valószínű nem azért volt szerencséd, mert egyből megtaláltad az ideális párodat, hanem azért, mert nem szaladtatok szét, mikor épp szarul éreztétek magatokat együtt. Tudom, vannak olyan kapcsolatok, amiből azért kell kilépni, hogy nem rokkanjanak bele, de sokszor nem ez a helyzet. Írom mindezt 9 élettársi kapcsolattal a hátam mögött. :p
"Száz-százhúsz évvel ezelőtt a házasságok átlagos hossza hét év volt - akárcsak manapság. Akkor azért, mert korán meghaltak az emberek, ma azért, mert el lehet válni. De szerintem ez mégis azt mutatja, hogy hét évnél tovább minek? Lehet, hogy a házasságot hét évre kellene kötni, bár lehet (...), hogy csupán egyetlen napra. És akkor egy nap múlva meg lehetne kérdezni mind a két felet: nos, még egy napot?"
Feldmár András
Amíg egy házasság a halálig szólt, az emberek jobban megfontolták ezt a döntést. És sokszor ez inkább a szülők döntése volt, akik nem pillanatnyi fellángolás, hanem gyakorlatiasabb szempontok alapján döntöttek. És csak egyszer lehetett próbálkozni, nem játszott a "meglátjuk, hogy működik-e" hozzáállás. És egyből a mélyvízben kellett kezdeni. Próbálkozni legfeljebb az udvarlással lehetett. Manapság simán összeköltöznek a párok, és ha nagyjából működik, összeházasodnak. Aztán, ha jön az első komoly nehézség, szétmennek. A környezetük sem olyan irányba gyakorol rájuk nyomást, hogy "együtt kell élnetek, hát próbáljatok meg kibékülni", hanem az van, hogy "az a rohadt szemét, ezt én nem tűrném el, ott hagynám a fenébe". Nem azt mondom, hogy meg kéne tiltani a válást, de felelőtlenek az emberek, mert itt nem csak egy kapcsolatról van szó, hanem közös felelősségről, családról, gyerekekről, befektetésről, tartozásról stb. A statisztikákat tekintve (a házasságok több mint fele válással ér véget), az intézmény jelen formájában (holtodiglan-holtomiglan) nyilvánvalóan nem működik. Talán tényleg limitálni kéne az időtartamát, vagy a tartalmát megváltoztatni, és nagyobb önállóságot hagyni a házasfeleknek.
Ez utóbbiak irányába vannak kezdeményezések pl nyitott kapcsolat vagy poliamoria.
A mai ember messze nem olyan, mint a száz évvel ezelőtti - sokkal erősebben dominál bennünk az önmegvalósítás, mint a család vagy a kisebb közösségek érdekeinek kiszolgálása - ezért nem vagyunk képesek úgy élni, mint az ükszüleink. Vannak ennek előnyei és hátrányai is. Tökéletes életformát még nem produkált az ember földi történelme folyamán.
A keresztény kultúrkörben hivatalosan a házasság -- mint jogintézmény -- tartalma az utóbbi száz évben alapvetően nem változott. Monogám és teljes vagyonközösséggel jár, hacsak külön házassági szerződésben nem állapodnak meg a felek a vagyoni helyzetről. Vagyis szóban hiába egyeznek meg, hogy nyitott kapcsolatban élnek, ha az egyikük bizonyítja a másik hűtlenségét, az súlyos szerződésszegésnek számít, és a házassági szerződésekben (legalább is az USA-ban) gyakori kitétel, hogy hűtlenség esetén a hűtlen fél anyagilag is rosszabbul jár.
Elég gáz, hogy a vallás meg az állam, még mindig nem bírt teljesen leszakadni egymásról.
Ez egy kicsit bonyolultabb, és nem is egészen ugyanaz a dolog.
Először is a házasság intézménye nem annyira vallási alapon, mint inkább a hagyomány okán változik lassan. A házasság egy nagyon alapvető dolog a kultúránkban, a társadalomnak, amiben élünk, a család az alapegysége, ráadásul manapság már a "nukleáris" család, férj, feleség és a gyerekeik. Az állam a szociális támogatások és most már az adózás szempontjából is, ezt tekinti egy egységnek. Ahogy a többség hagyományos gondolkodása is. A nyelvben is megtaláljuk ennek a nyomait, szólásokban, szófordulatokban, pl. "családban marad". És ez a hagyományos alapegység a házasság aktusával (jognyilatkozat, szertartás, ünnep, népszokások garmadája fűződik hozzá stb.) jön létre. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, előbb a társadalomnak alapjában kell megváltoznia.
Másodszor pedig az állam és az egyház tényleg nem független egymástól. Lásd a nevében keresztény kormányalkotó tényezőt, ami támogatottsága alapján egy apró, parlamenten kívüli párt lenne. Vagy az egyházi megnyilatkozásokat, a választások előtt elhangzó szentbeszédeket. A kommunista időkben, amelyik egyházi vezető nem jött ki a hatalommal, azt bebörtönözték, aki engedékenyebb volt, az előtt lehetőségek nyíltak. Manapság ez finomabban működik, de azért most is van rá példa, hogy az adóhatóság vizsgálódik egy egyházmegyében, és megállapítja a számvitel rendjének megsértését, és súlyos visszaéléseket az egyházi pénzekkel.
Engem annyira fáraszt, mikor azon aggódnak, hogy kihal a fehér ember meg kihal a magyarság, ha a nők nem tudják, hol a 'helyük'.
Akkor szokott kihalni egy csoport, ha tökéletesnek képzeli magát, és nem hajlandó erőfeszítésekre. Ha a férfiak a nőkre hárítják a fajfenntartás és a megélhetés összes terhét, akkor ki fognak halni. Kínában a kulturális gyökerek miatt fiúkat szülnek a nők lányok helyett. Hamarosan nagyon felértékelődhetnek a nők. És ha ráébredünk, hogy évente száz gyerek születéséhez száz nőre van szükség, de férfiból elég egy is... na, akkor ki fog kihalni? :)
Vagy az a faj hal ki, amelyik betöltötte a feladatát, mint életet befogadó forma.
Elgondolkodtam, hogy a dinoszauruszok milyen feladatot töltöttek be, ami aztán idejét múlttá vált.
Nem tudom, de tény, ha ma is élnének, rendesen megkérdőjeleznék az embert, mint a táplálék lánc csúcsát.
Ha nem halnak ki, vajon intelligenciában hol tartanak most a dínók, százmillió év előnnyel? Mondjuk az elefántok se építettek számítógépeket, és a medvék nem vitatkoznak filozófiáról (bár ez utóbbi éppen hogy az intelligencia jele lehet). Szóval a dínók egy része biztos megmaradt volna ösztönvezérelt zabálógépnek, de elképzelhető, hogy egy kisebb termetű faj rákap a csoportos vadászatra, eszközöket készít, kifejleszti az előre eltervezett együttműködéshez szükséges nyelvi képességet, és a történelemkönyveikben az ember egy szomorú lábjegyzet, a túlterjeszkedő dinócivilizáció által gondatlanul kipusztított fajok listájában.
Megjegyzés küldése