Nevelés helyett

A hagyományos nevelés egy bizonyos életkor felett igen kevéssé hatékonyt. Talán azért, mert a növénynemesítéshez és az állatidomításhoz hasonlóan, a gyermeket a nevelés tárgyának és nem partnernek tekintjük. Amint az ember (gyermek) öntudatra ébred, igyekszik meghatározni önmagát, és nem csak keresgéli a választ a "ki vagyok én?" kérdésre, de konstruálja is az identitását, kialakít egy képet önmagáról, és ezt igyekszik fenntartani. Vagyis igyekszik megfelelni az önképének, próbál úgy viselkedni, ahogy egy idealizált önmaga tenné. Amivel időnként az őrületbe kergeti a környezetében lévő felnőtteket. Akik erre "neveléssel" válaszolnak, azaz megpróbálják olyanná formálni a gyermeket, hogy ne okozzon nekik gondot.

A probléma eredete kettős. Egyrészt zavaros az értékrendünk, amikor a gyermek még nyitott a nevelésre, kialakulatlan a személyisége, olyan idealizált értékeket közvetítünk felé, amiket csak elméletben vallunk, a valóságban nem ezek szerint szervezzük a világunkat, éljük az életünket. A kamaszkori lázongások, szélsőséges esetben az ifjúság részvételével kirobbanó forradalmak mind ennek köszönhetőek. A felnövekvő generációk számon kérik az előttük járókon azoknak az elveknek, ideáknak a gyakorlati megvalósítását, amiket tőlük kaptak. A második hibát pedig ott követjük el, hogy miután már megszilárdult ez a miénkkel ütköző értékrend, megpróbáljuk szocializálni a gyermeket, azaz valós igényeink szerint újraformálni, megváltoztatni a személyiségét. Csakhogy ez az alapja a gyermek önazonosságának, ha az identitását támadom, akkor az ellensége leszek.

Ésszerű megoldás az lenne, ha eleve egy működőképes értékrendet adnánk át a gyerekeknek. De nem mindenki elég tudatos ehhez. És a környezet, a kultúra nem támogatja ezt. Nagyon oda kell figyelni, hogy a Piroska és a farkast ne úgy meséljük, hogy a farkas simán csak gonosz, és vegytiszta rosszindulatból eszi meg a nagymamát, hanem mondjuk azért mert éhes, és amikor együtt jártak az oviba, a nagymama mindig azzal csúfolta, hogy szőrös a lába. De hiába is neveljük így a gyermekünket, amint közösségbe kerül, óvodába, iskolába megy, a külvilág egész más értékeket sugall neki, és ha ez ütközik azzal, amivé addig formáltuk, akkor eleinte konfrontálódik, és különc ufó lesz, aztán pedig feladja, alkalmazkodik, de neheztelni fog vagy ránk vagy a világra, vagy egyszerre mindkettőt. 

Amire reális esélyünk van, az az, ha nem próbáljuk az akarata ellenére megváltoztatni a gyermeket, hanem meggyőzzük, rávesszük hogy ő maga akarjon megváltozni. Vagy akár azzal is beérjük, hogy ne változzon meg, csak a viselkedésén változtasson. Mert sokszor nem az zavar minket, hogy milyen a gyermek, hanem az, ha nekünk okoz gondot. (Persze a kettő nem független egymástól.) Árulkodó példa, amikor magyar bébiszitterek mesélik, hogy külföldön az az elvárás, hogy az egész kicsi gyermeket ne fegyelmezzék, ne gátolják benne, bármit is csinál, hogy ezzel ne frusztrálják, hagyják kibontakozni a személyiségét. Persze ez nagyon szép elv, és a szülők számára tökéletesnek tűnik, ők elégedettek lehetnek a saját liberális elveikkel, mert szegény nanny fején táncolnak a rakoncátlan kölykök. A problémák majd az iskolában jelentkeznek, ha az oktatási intézmény nem tolerálja a gyermek öntörvényűségét.

No de mit tegyen az, akinél nincs otthon dadus, bébiszitter, francia kisasszony, aki vesződne helyette a gyerekneveléssel? Mit csináljunk, ha a büdös kölyök az idegeinkre megy? Első lépésként javaslom egy kis empátiával szemlélni a helyzetet, és belegondolni, hogy a folytonos veszekedéssel valószínűleg mi ugyanúgy idegestjük a gyereket, és ő legalább annyira utálja a kialakult helyzetet, mit mi. A megoldásra ő is kellőképpen motivált, csak hozzánk hasonlóan nem látja a kiutat. Ami létezik, csak értenünk kell hozzá a probléma természetét. Amikor a gyermek otthonról elmenve, dacára a kint tomboló jeges szélnek, nem hajlandó felvenni a vastag, kötött pulóvert, annak nem egyszerűen az az oka, hogy meg akar betegedni vagy az őrületbe kíván minket kergetni. Számunkra teljességgel logikus, hogy ha kint hideg van, akkor mi belebújunk, a gyerekre meg ráadjuk a pulóvert. Ami (némi fizikai erőszak árán) 3 éves korában még működött. De ha már magasabb nálunk, és nehezebb 10 kilóval, akkor ezt nehéz kivitelezni.

Ha nem akarja felvenni a pulcsit, annak (számára logikus) oka van. Talán ronda, és cikizik miatta. Célszerű eleve olyat venni, ami mindkettőnk ízlése szerint elfogadható. Ha kompromisszumot kell kötnünk, akkor inkább válasszunk kellően meleg de ronda pulóvert, ami betölti a funkcióját, és tetszik neki annyira, hogy hajlandó legyen hordani. A cikizésről beszélni kell a gyerekkel, mert az a pulóveren túlmutató probléma, és jó esetben meg tudjuk értetni vele, hogy az nem a pulóvernek, hanem neki szól, és ha nem a pulcsiját, akkor a cipőjét vagy a haját fogja célba venni a zaklatója, főleg ha a pulcsi esetében elért sikerét látva vérszemet kap. De a legvalószínűbb, hogy a pulóverrel semmi baj, csak azt utálja a gyermek, hogy mi akarjuk eldönteni, hogy ő fázik-e vagy sem, a "parancsolgatásból" van elege.

Ez az egyszerűbb eset, mert logikai úton megoldható. Pl. Fecónak elég volt a pulóver funkcióját újradefiniálni. Miután elmagyaráztam neki, hogy a pulcsi nem arra szolgál, hogy ha hideg van, és a gyerekek fáznak, akkor melegen tartsa a testüket, hanem arra való, hogy amikor az anyukák idegeskednek a hideg miatt, akkor megnyugtassa őket. Legközelebb, mikor Kata óbégatni kezdett vele, hogy ne merjen pulóver nélkül elindulni, csak annyit kérdezett az anyjától, hogy megnyugszik-e, ha felveszi a pulcsit, és az igen válaszra, rám vigyorgott, majd szó nélkül felöltözött. Kata csak nézett, nem értett semmit. Velem morgott, hogy én bezzeg nem törődök vele, hogy megy el itthonról a gyerek. Pedig de, csak én nem azt szoktam mondani neki, hogy vegye fel a pulcsiját, hanem, hogy vigye magával, mert este, amikor hazafelé jön, lehet, hogy hideg lesz. Ez megengedő forma, meghagyom neki a döntés lehetőségét, és nem is látom, hogy mit csinál, tehát, ha fázik, belebújhat, anélkül, hogy el kéne ismernie, nekem volt igazam.

A másik lehetséges megoldás, hogy felnőttnek kezeljük a gyermeket, és kialakítunk egy munkamegosztási rendszert. Például Fecó azt mondja, hogy éhes, úgy enne egy tojásrántottát. Mondom, nem rossz ötlet, én is megenném, csak nincs kedvem se megsütni, se utána elmosogatni, mi lenne, ha ma ő csinálna vacsorát, és rakná utána rendbe a konyhát? Az ötlet egyáltalán nem tetszik neki, kicsit meg is van rökönyödve. Nagyot sóhajtok, jól van, rendben, legyen rántotta. És megkérdezem, mihez van több kedve, megsütni a rántottát, vagy majd elmosogatni. Gondolkodik, és a mosogatást választja. Amíg feltöröm a tojásokat, hozza a zeller zöldjét, hogy süssük bele. Szerintem jobb lenne nyersen rászórni a végén, de nem vitatkozom, felaprítom és belekeverem. Amíg sütöm, megteríti az asztalt. És a végén nagy nyögések és sóhajtozás közepette elmosogat. Pár nap múlva pedig azzal jön oda hozzám, hogy ha vállalom a mosogatást, akkor ő megfőzi a baromfivirslit vacsorára.