Tegnap olyan semmilyen eső volt. Valami szitált, de a diófák alatt nem lett egybefüggően nedves a föld. Gondolkodtam rajta, de aztán úgy döntöttem, hülye dolog lenne esőben öntözni. Kiálltam az ég alá, élveztem a jó levegőt, az esőszagot. Fecó is kijött, mondtam neki, figyelje meg, milyen más lett minden, a fények, elültek a madarak, a bogarak. Kata kiabált, hogy jöjjünk be az esőről. Mondtuk neki, hogy jöjjön ki ő. Aztán ezt párszor megismételte ő is, meg mi is. Olyan volt, mint egy felelgetős gyermekjáték. Gyertek haza ludaim! Végül itt is kijött a libuskánk. Megnyugodott, hogy a fa alatt tényleg nem "zuhog". Szeretem ezt az időt. De van, akinek szomorú emlékeket idéz.
Egy ilyen, semmilyen esős napon, amikor azon tűnődik az ember, hogy akkor kinyissa-e az ernyőt vagy sem, halt meg az édesapám. Nem volt váratlan, akkor már napok óta nem kommunikált. Csak követte a szemével tesómat, ahogy járkált, benedvesíteni a ruhát, amivel törölgette, borogatta a homlokát. És miután bátyám hazaért, és apa látta még egyszer utoljára a fiát, elszorította az ujjával az infúzió csövét. Nem akarta, hogy tovább életben tartsák.
Tesóm zárta le apa szemét, segített az anyukájának megszervezni a temetést. A hamvasztást és a gyászszertartást. Egyszer én is elmentem tesómmal apa sírjához. Vittem neki egy szál virágot, és sírtam kicsit. Sirattam valakit, akit sosem láttam. De tesóm szerint ez jellemző volt apára. Nem tetették bele az újságba, a gyászközlemények közé, mégis rengeteg ember jelent meg a temetésén. Valahogy elterjedt a híre. Olyanok jöttek el, akik már húsz-harminc éve nem is találkoztak vele. Magának való volt, nem voltak haverjai, cimborái, élete során kevés emberrel barátkozott.
De tele volt szeretettel. Ugyanakkor hirtelen haragú ember volt, ha felbosszantották, hamar kiabált. Viszont, ha valaki rászorult, segített. Sokszor kérés nélkül is ajánlkozott rá. Ez volt neki a természetes. Talán ezért bánthatta, hogy anyámmal nem így tett. A gyerekeket különösen szerette. És azok is őt. Megérezték és viszonozták. Sokan nem értették a gyerekek rajongását apáért, mert nem volt látványosan és nyálasan tüncibünci velük. Sőt, szükség esetén keményen rájuk is szólt. Viszont odafigyelt rájuk. És nem csak udvariaskodásból, hanem teljes figyelmével, valódi érdeklődéssel és szeretettel. Tesóm emlegeti, hogy engem is mennyire imádott volna apa. Érzem, látom rajta, hogy ezt az elmulasztott apai szeretetadagot is próbálja pótolni a testvéri szeretet mellett.
Ennyi maradt nekem apámból, a hamvai és a csöndes szeretete, tesóm által kézbesítve.
2 megjegyzés:
Tudod, hogy erre nem lehet mit mondani, főleg, mert beszorul az ember torkába, de tudd, hogy itt vagyunk melletted.
Köszönöm.
Megjegyzés küldése