Megnéztem az "Engedj be!" (Låt den rätte komma in / Let the Right One In) c. filmet. Vámpíros történethez képest kicsit nehézkesen indul, és nem is pörög fel akciósra. Persze ez nem Hollywood, ez egy svéd film. Nem ragad magával, hanem észrevétlenül süppedek bele. Tagadhatatlanul van egy atmoszférája, és a benyomások sejtéseket érlelnek. Egy csomó minden kimondatlan marad, az ember feltételezéseket tesz, teóriákat állít fel. Olyanokat, melyek ellenőrzése végett okvetlen el akarja olvasni a könyvet is.
Adott egy kissrác a kamaszkor küszöbén, akit folyton szívatnak, megaláznak a suliban. Némi képzeletbeli agresszióval tartja egyensúlyban a lelkivilágát. Aztán a szomszédjába költözik egy hasonló korú kiscsaj, akinek az erőszak nem csak a képzeletében létezik. Eleinte csak azt látjuk, hogy az erőszakot a kíséretében lévő felnőtt, az "apuka" gyakorolja. Méghozzá valami rettenetes, fásult rutinnal. Engem ez borzaszt a legjobban. A nemtörődömség, ahogy a kellékeit pakolja. Ahogy megtörli az evéshez használt konyhakést, megnézi az élét, jó lesz az ölni is. Saccra a pár ezredik áldozat körül jár. Érthető.
Valószínűleg elege van a dolgokból, nem bírja tovább. Szándékosan elővigyázatlan, le akar bukni. Egyszercsak már nem tudja megtenni. De a kislány mindenek előtt. Érte mindenre hajlandó, mindent feláldoz. Az arcát, az életét. És a lánynak erre szüksége is van. Igen, szüksége. Mert nem a gonoszság hajtja, hanem a szükség. Az éhség. Először hallottam olyat, hogy egy vámpírnak korogjon a gyomra. Ez olyan emberivé teszi. Egyébként sok más is erre megy ki. Hogy megmutassa, valamiképp mi is vámpírok vagyunk. Hiába hajtogatjuk, hogy mi nem ölünk embert. De mi is megtennénk. Ha tudnánk.
Ő azért öl, mert muszáj. A kiskamaszok puszta szórakozásból kínozzák egymást. És nem ismernek határt. Szinte észre sem veszik, és képesek átcsúszni kegyetlenségből gyilkosságba. De nem tudatlanul, tudattalanul. Látszik, hogy tisztában vannak a következményekkel. Eleinte csak kacérkodnak a gondolattal, de lassan érik a szándék. És a tettek ideje is eljön. Mindez valahogy felmentést ad a lánynak. Aki csak látszólag tizenkettő. Egy-két százast saccolok még neki.
Látszik némi rutin, ahogy képes gondoskodni az áldozatáról, hogy az ne váljon azzá, ami ő. Nem hiányzik a konkurencia a vadászterületen, ráadásul nagyobb, erősebb ellenfél is válna belőle. Viszont, ha csak testben prepubertás korú, lélekben már mindent látott, megélt öreg, akkor miért barátkozik össze a fiúval? Talán mégsem játszótársra vágyik. Az érzelmi kötődés nem spontán, hanem kiszámított, mint a megmentés aktusa, ami egyben ellehetetleníti a fiút, és annak is mennie kell. Újabb sejtés érik, ez így volt kitalálva.
De a fiú szemmel láthatóan nem bánja. A családja nem volt család. A fásult anya, a hétvégi apa, akihez térdig érő hóban, papucsban jön át a szomszéd, gyanús, hogy ottalvós bulira készülve, így az anyának is érthetőbb a fásultsága, szóval nincs mit sirasson. Persze sejthető a jövője, hogy majd felnő, egyre többet segít, és egyszer majd ő is úgy végzi, mint korábban az "apuka", de mielőtt kiszáll, segít majd a lánynak egy célszerűen csalódott, életunt kiskamasz közelébe jutni.
3 megjegyzés:
az jó film!!
Tyúk.
Aha, aha. A filmet nem merem. Már a könyvtől is libabőr.
Jó bizony. Az ember folyton agyal közben, hogy akkor most mi, hogyan és miért.
De igazából nem úgy félelmetes, nem olyan bugyibacsurrantós módon, mikor kiugrik a rém és "ááá anyám!", hanem olyan tudodmifogtörténni, és derettentő. Szóval a film is libabőr, nem halálsikoly.
Megjegyzés küldése