2017. augusztus 12., szombat

Meggyőződés

Álmomban színházban jártam, a Broadway színpadán a Rocky Horror Picture Show-t játszották, azt néztük. De a hely egyáltalán nem hasonlított a Broadway-re, sőt semmilyen színházra sem, inkább valami vendéglő lehetett, mert asztalok körül ültünk, és még egy pincérnő is körbejárt, hogy felvegye a rendelést. Ezek után nem meglepő, hogy a darab sem hasonlított a Rockyra, valami bírósági tárgyaláson játszódott, egészen más szereplőkkel. Van ennek egy politikai olvasata is, de az álom megfejtése sokkal egyszerűbb, a tegnapi nap történéseit dolgoztam fel magamban. Azt jelenti, hogy bár az ember meg van róla győződve, hogy "A" dolgot csinál, kiderülhet, hogy az valójában "B" dolog. Azt hisszük, hogy a gyermek kedvenc ételét főzzük, aztán kiderül, hogy csak a mosatlan edényt szaporítottuk.
Spenótos tésztát főztem Fecónak, az egyik kedvenc étele. Mikor kérdeztem, hogy milyen lett, azt mondta, hogy egynek elmegy, de a nagyanyja finomabbra csinálja. Csak azért nem borítottam a fejére, mert mindezt teli szájjal, csámcsogva mondta, és akkorra már kétszer szedett repetát. Látta az arcomon, hogy valami nem stimmel, ezért gyorsan szépíteni próbált, hogy a spenótom az finomabb, mert nem olyan lisztes, és az edami sajt is jobb, mint a trappista, de ő azzal a ferdén darabolt, ujjnyi vastag, cső formájú tésztával szereti. Vagyis az álomból levonható tanulság: ha a recept penne tésztát ír, ne használjunk helyette fodros nagykockát.
Ebből az esetből majdnem nem lett bejegyzés, mert minden tanulságával együtt elég vérszegénynek találtam, de tesóm rámutatott az álom egy másik lehetséges, allegórikus olvasatára is. Noha a vendéglőben ülve egy bírósági tárgyalást néztem, semmi nem tudta megingatni azt a vélekedésemet, hogy ez a Broadway, és amit nézek, az a Rocky Horror. Pedig minden korülmény az ellenkezőjére utalt. De a tényeket simán figyelmen kívül hagytam, mert nekem már nem kellett mérlegelnem, véleményt alkotnom, mivel én már pontosan tudtam, hogy hol vagyok és mit látok. Pont ugyanígy működik a politikai (és a vallásos) meggyőződés is. Ha már birtokában vagyunk az "igazságnak", akkor az annak ellentmondó információkat hiteltelennek tartjuk, ami viszont alátámasztja a véleményünket, az mind kiemelt jelentőségű és fontosságú ténynek tűnik. Lásd: kognitív disszonancia.
A kérdés az episztemológia tárgykörébe tartozik. Vagy a kvantumfizikáéba, ami micimackóval szólva, ugyanaz. Mert a megismerésnek gátja, hogy az ismeretelmélet elfogulatlan szemlélőt, racionális gondolkodót tételez, de az ilyen ritkaságszámba megy, mint Szodomában az igaz ember. Mert az igaz ember ritka, mint a sárga-fekete-lila pepita kockás holló, mert már Diogenész sem talált egyet sem, hiába keresgélte napvilágnál, lámpással. Schrödinger azt mondja, hagyjuk a lámpást, kapcsoljuk le a villanyt, és akkor lehet, hogy ahol vagyunk, az a Brodway, de az is lehet, hogy nem, lehet, hogy a Rockyt játszák, de az is lehet, hogy nem. Sőt, valójában egyszerre igaz minden lehetőség (ez itt a Broadway, a Rocky megy, Broadway, de más darabot játszanak, másvalahol nézzük a Rockyt, máshol vagyunk, és a darab se a Rocky), és ezeket az állapotokat egy valószínűségi hullámfüggvény írja le, amit a villany felkapcsolásával tudunk összeomlasztani valamely lehetséges állapotába.
Elvileg, ha elég sokszor kapcsolgatjuk a lámpát fel-le, eljuthatunk az általunk kívánt állapotba is. Persze, ez csak a kvantum léptékű tartományokban működik, a makroszint hullámfügyvényeinek periódusa hosszabb, mint a világegyetem élettartama, vagyis ne nagyon várjuk, hogy amíg pislantunk egyet, közben majd kedvünkre megváltozik a világ. Talán ezért reagálunk a kognitív disszonanciára a tények relativizálásával. Ha a valóságon nem tudok változtatni, azt még mindig megtehetem, hogy mást gondolok róla. Talán a régi idők mágusai is csak illuzionisták voltak, nem az anyagi világot bűvölték meg, hanem az embereket, hogy mást lássanak. És talán a mai politikai mágusok is illúziókeltéssel próbálkoznak, csak ezt társadalmi léptékben űzik.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése