A rapszódia eredetileg a rapszodosz (görög "vándorénekes") által a homéroszi eposzokból előadott dal. A 18. századtól költői műfaj. Jellemző vonásai: a zaklatottság, az érzelmek és gondolatok szenvedélyes hullámzása. Nos ez a hullámzás jellemző most mifelénk. Ilyen hullámzó az időjárás: ma reggel azt hittem befagy a seggem, úgy fáztam. Pedig tegnap olvadozott a hó. Mind a tizenakárhány centi, mert komoly hó esett. Előtte meg már be se gyújtottam a kályhába, olyan jó idő volt, napsütés meg minden. És természetesen az időjáráshoz hasonlatosan az érzelmi hullámzás sem hiányzik. A hangulat hol fagyos, hol meg izzanak az érzelmek, pozitív és negatív értelemben is.
Pár napja még turbékoltunk, mint a galambok. Aztán alig láttam Katámat, szaladgált a városban. Mikor előkerült, belekötött mindenbe, az idegeimen táncolt. Sikerült úgy felhúznia, hogy összetörtem egy tányért. Persze nem úgy, hogy földhöz csaptam volna, holmi mediterrán indulattal, csupán odavágtam egyet az asztalra, mikor evés közben sem tudott csöndben maradni, muszáj volt neki beszólnia. A tányér szegény ugrott egy nagyot, aztán keresztben kettéhasadt. A leves meg szétfolyt, egy része az ölembe. Örültem nagyon, de legalább volt indokom otthagyni az asztalt. Elmentem átöltözni.
Az étvágyam is elment, meg látni sem akartam, így vagy két óra múlva mentem csak a konyha felé. Az asztal letakarítva, tányér darabjai kidobva. A veszekedés most a kaja körül forgott. Valami családi hatás lehet, de nagyon beteg a hozzáállása. A mama időnként dugdossa a süteményeket. Nem az összeset, hogy nem akar adni, hanem mintha azt gondolná, nincs annyi eszünk, vagy nem elég, ha megemlíti, hogy a másik lányáék is jönnek később, és mi aztán jól felfaljuk az összeset. Máig is emlegetjük Kata beszólását, mikor vagy tíz évvel ezelőtt, egy reggelinél kivette a paradicsomot a kezemből, hogy nehogy már paprikát ÉS paradicsomot is együnk a vajas kenyérhez. Mert, hogy az milyen felesleges úri luxus.
Az étellel kapcsolatos zsugoriságtól, irigységtől mindig elszáll az agyam. Kata foglalkozik minden ezoterikus marhasággal, ahol pl. megtanulja, hogy az É-T-E-L az ugyanaz mint az É-L-E-T. Nem véletlen ősi magyar hagyomány a vendégek étellel történő kínálása. De nem csak magyar, az orosz néphagyomány is kenyérrel, sóval köszönt. Szólásunk is van, "Aki szeret, etet". Aki az ételt megvonja a másiktól, a szeretetét vonja meg tőle. Fecóval kiskorában kedvelt játékunk volt, hogy egymás tányérjáról "lopkodtuk" a falatokat. Aztán meg úgy tettünk, mintha keresgélnénk, hova lett, bosszankodtunk és jókat nevettünk. Osztoztunk az ételen, a szereteten. Na, ezt a játékot Katával nem sűrűn játszottuk. Ha elvesz valaki egy falatot a tányérjáról, azt személyes támadásként értékeli, ezért aztán úgy leteremtette Fecót, hogy szegény csak pislogott.
A tányértördelés napján reggelihez nem ihattam teát, bár ott gőzölgött a fazékban, mert azt a beteg barátnőjének vitte a kórházba, akihez látogatóba ment. Többek közt ezt is szóvá tettem a déli veszekedésnél, hogy ugyan mi lett volna, ha két liter helyett csak egyet visz, esetleg ha már úgyis reggelizni készültünk, akkor két és fél litert főz. Ezek után este csinált teát és behozta nekem. Addig persze nem jutott el, hogy elnézést kérjen, ne adj isten elismerje, hogy valamit elszúrt, így tüntetőleg, szó nélkül levágta a csészét az asztalom sarkára. Én mondtam, hogy köszönöm, ő nem mondta, hogy szívesen. Ennek ellenére, tőle ez szokatlanul békülékeny gesztusnak számít, amit értékeltem. Mint kiderült, helyesen, mert aztán az este, mint a nyulak...
12 megjegyzés:
Meg tudom érteni Katát. Nálunk is az ment gyerekkoromban, hogyha mondjuk fasírt volt hétvégén ebédre, megmondták, hányat ehetünk. Ha följött egy haver és megkínáltam, annyival kevesebb jutott, nekem, ahányat megevett. Mikor anyám összeírta a vásárolni valót megkérdezte, hány szelet kenyeret szándékozunlk enni a következô napokban.
Nálatok volt X db fasírt, amit el kellett osztani n db ember között. Ebédre adott mennyiség jutott, és ha te abból valakit megkínáltál, akkor ebédre valakinek kevesebb jutott.
Nálunk meg a hűtőben állt egy vödör paradicsom. Ha én megeszek ötöt, akkor is annyi marad, hogy Kata meg Fecó nem tudja megenni mindet két nap alatt sem. Tehát nem arról van szó, hogy nem jut vacsorára, hanem még napokig ettük így is. És nyár vége volt, a paradicsom olcsó volt és akkor még válság sem volt, akármikor kimegyünk a piacra, vagy a boltba, és veszünk még öt kiló paradicsomot.
És nem beosztja, hogy ennyi jut egy embernek, mert pl. ha szombaton van otthon hat szem banán, és én ebéd után nem eszem, mert gyümölcsöt csak éhgyomorra, és vacsorára tojást kívánok, akkor vasárnap mire felkelek, már nincs egy darab sem. Tehát nem elosztjuk igazságosan, csak ne egyem meg, mert ő akarja megenni. (Fecó még esetleg kap belőle, ha siet. :) )
Aaah...:) Ilyesmi sztorim nekem is van. Van a családban egy közel 30 éves tulok, a sógor. Anyukát bizonyos időközönként meg szoktuk látogatni, az egyszerűség kedvéért a sógorékkal egy időben. Teljesen megszokott, hogy ha kiveszek egy túrórudit a hűtőből, megeszem és mondjuk még ennék egyet és valaki a családból nekem adja az övét, akkor ha a tulok észreveszi hogy már a második túrórudit eszem -kapaszkodjatok meg!!! - megy az anyjához hogy "Anyu, már két túrórudit megevett, ne egye meg már mindet mert nekem nem marad!!!"..
Ahogy az is megszokott, hogyha a családi ebédnél valaki mer a levesből és egy finomabb falat beúszik az illető tányérjába a merőkanálon keresztül, akkor néz bele a másik ember tányérjába, majd rögtön jön hogy "Aaanyuuuuu, kimerte a zúzáját, ő mért eheti azt meg, mért nem tettél akkor bele kettőt, így most én nem tudok zúzát enni!! ".
Avagy, amikor anyuka valami finomsággal szolgál a két gyermekének, és elvágja kettőbe, tulok 10 cm közelről szemléli a testvére adagját, majd számonkérően közli anyjával "de anyu ez nem igazságos, ő mért kapott többet?????".
Az már csak hab a tortán, hogy távozáskor anyuka mind nekik, mind nekünk szokott hűtőtáskába kaját csomagolni. Gátlástalanul felnyitja a miénket, kotor benne, majd megy számonkérni az anyját hogy "nekik mért adtál belőle többet??", "nekünk "olyat" mért nem tettél be? ez nem igazságos!!".
Jelzem, egy közel 30 éves emberről beszélünk...én nem vagyok olyan türelmes mint Te Ancsa...és néha csak egy hajszál választ el attól hogy nyakon ne vágjam....
ré
A sógorod nagyon fiatalos, 25 évet simán letagadhatna! :D
És meggyőztél, összeteszem a két kezem, és hálát adok, hogy ehhez képest én még milyen jól jártam Katával. :)
Meggyőződésem, hogy ez a mama bűne. Ahogy Katát is az anyja rontotta el. Ők ilyen méricskélős család, hogy centire ugyanakkora darab kolbász jár mindkét gyereknek. Akkor is, ha az egyik vegetariánus! :) Talán jó szándékkal, de azt tanították meg Katának és a nővérének, hogy mi az ami jár nekik (testvérek közt a fele, mindenki másnak meg toll a fülébe), nem pedig azt, hogy amid van, oszd meg a másikkal. (Az eredmény a két testvér közt u.a. lett volna, csak a szemléletük alakul másképp.)
Ez tök elgondolkoztató volt.
Ezt köszönöm, és kíváncsi lennék, mi volt az, ami elgondolkodtatott, és hogy mit gondoltál róla. :)
Azt már megfigyeltem, hogy a 60 feletti nők szinte egységes szeretetnyelve a kaja. Valszeg az ötvenes évek éhezései miatt mindig gondoskodnak, túl sokat főznek, ételt tukmálnak.
A mostani 30-40 közötti korosztály az ő gyerekeik, és akik szegényebbek voltak hajdan, azoknak egyes kaják pl banán azonnal felfalandó élelmiszer, bármennyi van belőle. (kisgyerekként nekik sorban álltak és csak 1-2 kg-t lehetett venni). Asszem egyes édesség és más gyümölcs is ilyen, de például már a főtt kaja vagy más élelmiszer nem. Szóval ez szelektív falánkság, és a személy nem is tudja az okát. :)
Szóval ezen tűnődtem a tejeskávém felett. :)
Ez érdekes, így még nem is gondoltam bele, hogy ez korosztályfüggő lehet. Illetve, hogy a társadalmi környezet mennyire maghatározó. Nálunk sem termett banán az erkélyen, de az nekem nem olyan különleges, és narancsra is úgy emlékszem, mint amit Karácsony környékén szoktunk enni, de a kedvenc gyümölcsöm mindig is a barack meg a szilva volt.
Katám egy évtizeddel arrébb van, illetve ketten voltak testvérek, és gondolom versengtek a szűkösen rendelkezésre álló exkluzív élelmiszerekért. Majd egyszer rákérdezek, verekedtek-e a banánért. :)
Nem verekedés ez, simán csak a tudat más.
Amúgy tök vicces, az öregek még mindig banánt és narancsot visznek ajándékba minálunk. Teljesen nem praktikus helyzetekben is. Meg még kávét.:)
Én a túrórudival vagyok falánk amúgy. Kn naponta veszek, és ha a kölkök nem eszik meg, akkor elkopik a teám mellett, nem marad meg másnapra. :D
Fecó egy időben szintén odavolt a túrórudiért. Én a sportszeletre emlékszem, hogy kicsiként nagyon szerettem, meg később a mogyoróscsokit, az olyan praktikus volt, vissza lehetett csomagolni, meg ismét elővenni és törni egy darabot. Aztán rászoktunk erre a nagyon egészséges életmódra, azóta a gyümölcs mehet minden mennyiségben (almát eszünk almával), és az édesség visszaszorult. De szerencsére nem is hiányzik. Karácsonykor, Húsvétkor bűnözünk kicsit, aztán legfeljebb a mama zserbójának a tetején eszünk csokit. :)
Igen , ez a mama hibája...de én nem a szegénységet okolnám, hanem a szocializációt. Egyszerűen az ilyen embernek nem tanították meg gyerekkorában mi az empátia, ellenben agyon tömjénezték, melyből tévesen azt a következtetést vonta le és tette magáévá, hogy nekem mindent mert én vagyok a szép és a jó, a többiek meg dögöljenek meg.
Én nagy szegénységben nőttem fel, sokszor éheztem gyerekkoromban. Mégis, ha volt egy szelet zsíros kenyér (ami a vacsoránk lett volna) és vendég érkezett, vagy rászorult valaki, a legnagyobb szeretettel adtuk oda neki. Ma is így csinálom, az utolsó 5ezresemet is odaadom jó szívvel annak aki igazán rászorul, akkor is ha fogalmam sincs utána mit eszek a hó végéig. Mert a mamám EZT tanította. Aki egyébként szint úgy mérhetetlen nagy szegénységben nőtt fel gyerekkorában..Úgyhogy, szerintem ezt a viselkedésformát nem szabad a szegénységgel magyarázni.répa
Igazad van, a szegénység nem oka, legfeljebb indoka az irigységnek. Egyik szegény családban szépen osztozkodnak a gyerekek, a másikban veszekednek. Ahogy a gazdag családokban is hol egyetértés, szeretet van, hol meg huzakodnak egymással mindenen, pedig jut bőven.
Megjegyzés küldése