Rágcsálóháború

Pár napja, az egyik reggel majdnem elkéstem a munkából. Ahogy indultam volna, bújtam bele a cipőmbe az előszobában, látom ám, hogy egy kis szőrös cincogó nyugisan baktat befelé a szobába. Meglengettem a kezemben tartott cipőt, és hangos csatakiáltással hozzávágtam. De elhibáztam, és mire felkaptam a cipő párját, addigra a szörnyeteg beiszkolt a kanapé alá. Jött Kata, hogy mit ordítozok. Mondom, a szörny bent van az ágy alatt. Na, lett is óbégatás, hogy biztos én engedtem be, és nem megyek sehová, amíg le nem vadászom. Arra persze nem volt hajlandó, hogy ha én megemelem a kanapét, akkor valami célszerszámmal kikotorja alóla az állatot, így mindössze annyit tettem, hogy felállítottam két csapdát, és a szidalmait hallgatva futva indultam az eggyel későbbi buszhoz.

Haza érve találtam egeret az egérfogóban, csupán annyi szépséghibája volt a dolognak, hogy kint a teraszon, így sejtettem, hogy reggel nem ezzel találkoztam, az még bent lehet a szobában. Vagy ki tudja. Mert Kata "okosan" nyitva hagyta a szoba és a konyha ajtaját is, hátha az ételszagra átmegy oda az egerünk. Gondolom az kevésbé zavarná, ha ott turkálna a szemetünkben, mintha vasalás vagy újságolvasás közben felszalad a lábán. Persze az egérnek ez utóbbinál több esze van, miért szaladgálna Katám lábán, de erről felesleges lenne győzködni.

Na, kiagyaltam a haditervet. Először is a kint megfogott egeret eltakarítottam. Úgy elegáns, ha az ember a farkánál fogva kapja fel a cincogókat, de a farkak fogdosásától az utóbbi évtizedben egészen elszoktam, így csak az egércsapdát fogtam meg, és beleráztam a döglött állatot egy zacskóba, amiben már egy száraz kenyércsücsök várt a kidobásra. A kukához persze nem vittem ki, mert annak az aljában ott voltak megszorulva a Kata által belepréselt, metszőollóval a bokrokról levagdosott ágak, amiket a kukásautó nem tudott kiborítani. Két napja kértem, hogy szedje ki, mert addig csak a kuka mellé tudom gyűjteni a szemetet.

Az egérfogóinkat átcsoportosítottam, a szoba stratégiai pontjaira is tettem, de leginkább a konyhában állítottam csapdát a betolakodónak. A sarkok, a kuka mögötti ficak, a kis rés a gáztűzhely mellett, és a mosogató alatti szekrényke, ahol Kata a semmire nem használt műanyag edényeket tárolja. Ezek a legígéretesebb helyek. Hamarosan meg is lett a gondos tervezés eredménye. Arra jöttem haza este a tanfolyam után, hogy Kata az ajtóban vár, és kéri, hogy nézzek be a mosogató alá, mert rettentő zörgést hallott onnan, de nem mert benyitni, hátha ráveti magát az egér. Persze ennek annyi az esélye, mint egy vérszomjas pillangó támadásának, de azért mentem megnézni.

Valahogy mindig rám maradnak az ilyen dolgok, a százlábúak, a büdösbogarak meg az egerek kitessékelése. Na, ahogy sejtettem, meg is volt a kettes számú mikimauz. Anélkül, hogy hozzáértem volna, belepottyantottam a szemetesbe, és mondtam Katának, ha nem szeretne egy házban éjszakázni az egérhullával, akkor ugyan szedegesse már ki a kukából a beleszorított ágakat, hogy kidobhassam a szemetet. Szó nélkül ment, intézte. Aztán még a mosdóból is kihozta a szemetet, hogy dobjam ki azt is. Visszafelé jövet látom, hogy a teraszon felvesz a földről egy zacskót, kérdezi, hogy mi ez a kenyérdarab itt.

Fogja, kinyitja, belenéz és vérfagyasztó sikítással eldobja, hogy jaj, jaj, ott van benne az egér! Felkaptam egy kisseprűt, hogy elintézzem a vadállatot, mielőtt elmenekülne, aztán jutott eszembe, hogy ez még az előző elejtett példány. Kata közben egyik lábáról a másikra ugrált és visított, hogy jaj, mindjárt kimászik, csapjam már agyon. Én persze nyugodtan odasétáltam, felvettem a zacskót, és próbáltam mutatni, hogy ez már ugyan nem mászik sehová, de a kedves borzongva, fintorogva fújogott, hogy vigyem a fenébe. Megnyugodott, hogy az egér már döglött, de kíváncsi volt, hogy hogyan került a zacskóba. Mondtam, hogy én akartam eltakarítani, csak ugye a kuka használhatatlan volt a beleragadt ágaktól.

Na, lettem én minden szemét, mocsok rohadék, hogy szándékosan otthagytam neki a rettenetet, hogy a frászt hozzam rá. Mondtam, hogy hát el tud ilyet képzelni rólam? De azt válaszolta, hogy naná, simán. Amiben persze talán igaza is van, és legközelebb is valami jól látható helyre teszem majd a döglött egereket, mert még este, lefekvéskor is az eszébe jutott, és szorosan hozzám bújt a paplan alatt, borzongva az eset emlékétől. Én igyekeztem elterelni a gondolatait, ami hamarosan sikerült is, legalább is a halk nyögdécselésből és aztán az elégedett dorombolásból erre következtettem.