Hétszernyolc

Hét, mert már egy hete másról se hallani a rádióban. Ment a készülődés a megemlékezésre. Persze a megemlékezésből jórészt kampány lett. Mert az ünnepnek aktualitása van. Vagy az aktualitásra felhasználták az ünnepet? És nyolc, mert a mai fiataloknak aztán nyolc, hogy mi történt egykor. Távol van tőlük időben, és az érdeklődésüket tekintve is. Fecó szegény még nem tanulta történelemből ezt a korszakot, és megmondom őszintén, itthon ez nem téma, nem beszélgetünk a gyerekkel a "forradalom hőseiről", mert minket sem érdekel. Pedig talán nem ártana, mert mikor a rádióadás nyomán rákérdeztem, sikerült meglepnie. Ráadásul még azt sem mondhatom, hogy nem gondolkodott rajta, mert végül is logikus kérdést vetett fel. Azt mondta, azt nem érti, hogy ha 1956-ban, mikor megtámadtak minket az oroszok, akkor mi voltunk a jók és ők a rosszak, akkor a II. világháborúban, 1945-ben, csak 11 évvel korábban, mikor szintén megszálltak minket, miért mi voltunk a rosszak és ők a jók?

Feladta a leckét. Nem volt könnyű elmagyarázni neki, hogy sohasem a népek, a rendszerek "rosszak" vagy "jók", hanem az emberek tesznek jó és rossz dolgokat, csak könnyebb így gondolni korszakokra és csoportokra. Az elejét még láttam, hogy megértette, mikor meséltem neki a '45-ben az országot felszabadító/megszálló orosz katonákról. Hogy elrabolták a sárospataki kollégium könyvtárának könyvritkaságait, hogy kifosztották az egyszerű embereket is, és aki nem akarta odaadni az aranyékszereit, azt egyszerűen lelőtték. Ugyanakkor a nagyapja kisgyerekként éhezett a háború végén, egész addig, amíg az udvarukra be nem telepedett egy orosz csapat hadtáp konyhája, mert aztán a szakácsok rendszeresen enni adtak a dédszüleinek, a nagyapjának és az összes testvérének. Hogy a "jó" és "rossz" címkék aggatásával hogyan manipulálják az embereket a politikusok, azt már úgy érzem kevésbé értette.

A rádióban beszéltek gimnazista fiatalok. Azt mondták, nekik '56 meglehetősen távoli dolog, és nem is nagyon érdekli őket. Ez is csak egy lecke a történelemkönyvben, amit meg kell tanulniuk, mint 1948, a reformkor vagy a kiegyezés. De az idősebbek sem hiszem, hogy mindannyian tisztábban látják a dolgokat. Nyilatkozott egy egykori szemtanú. Húsz év körüli, fiatal srác volt, éppen fent járt Budapesten, és indult volna haza a vonattal, mikor látta, hogy egy csomó ember megy valahová. Kíváncsian követte a tömeget, látta ahogy ledöntik a Sztálin-szobrot, de aztán elsietett, mert el akarta érni a vonatot hazafelé. Aztán kicsit később olyat mondott, hogy "mi ötvenhatosok..." Nos, gyanítom, hogy "56 hősei" sokan szintén csak kíváncsi bámészkodók voltak, akik csak a rendszerváltás után lettek forradalmárok, és a történetet már úgy mesélték, hogy nem csak nézték, de döntötték is a szobrot.

De ez a legkevésbé zavaró, az emlékezés szelektív, és megszépíti a múltat, ezt tudjuk rég. (Talán mire nyugdíjba megyek, én is a rendszerváltás hőse leszek, bár csak hat éves voltam akkor, majd mesélek a pártház tetejéről lehajított vörös csillagról, hogy én is ott voltam, és hazavittem belőle egy darabot.) Sokkal inkább irritál, ami az ünnep kapcsán elhangzik a beszédekben. Az orbáni háborús retorika, hogy támadás alatt áll az ország, külső és belső ellenségeink vannak, állítólag az '50-es években volt ehhez fogható paranoid a hangulat. A baloldal meg összefogásról beszél, és a baloldal másik felére mutogat, hogy az miért nem fog össze vele, úgy tűnik, egymás közt harcolnak az ellenzéki mandátumokért. És a szokásos számháború. A kormánypárti felvonulók egymilliós tömegében és az ellenzéki tüntetés több százezer résztvevője közt, mértéktartó becslés szerint, lehetett tán 150.000 meg 8.000 ember is.