Minden jó valamire

... ha másra nem, akkor elrettentő példának. Nem igazán szoktam könyvajánlókat olvasgatni, mert anélkül is annyi olvasnivaló vár, hogy felesleges növelni a listát, de a Blogturné Klub olyan érdekesen adja elő, hogy amíg nem sűrűsödött be ennyire a munka, naponta követtem a turnék minden egyes állomását, játszottam a nyereményjátékokat, vártam a következő kikerülő információkat a könyvekről. A nagyon rózsaszín, romantikus dolgok nem igazán varázsoltak el, de volt pár könyv, ami nagyon is érdekelt. Az Üvegtrón főként azért, mert én szerkesztettem, de a Csontszüret, a Hounded, a Gyilkos kegyelem, A sötétség városa is érdekesnek tűnik, valószínűleg belenézek mindegyikbe.

Ahogy tettem a "Firelight - Lángvilág" c. könyvvel is. A kapcsolódó blogturné ajánlása jónak ígérkezett. Alakváltós történet, de nem vérfarkasok, vértigrisek és ilyen elcsépelt dolgok, hanem vérsárkányok, pontosabban drakik szerepelnek benne. Ráadásul nem mind egyforma, több típus is létezik, melyek nem csak a kinézetükben, hanem a mágikus képességeik alapján is különböznek. Úgy hangzott, mint valami jó kis szerepjáték, milyen drakival akarsz lenni, mérlegeld a tulajdonságai hordozta előnyöket, hátrányokat. És persze a kötelező szerelmi háromszög, a vöröshajú, zöldszemű főszereplő csaj, egy dögös drakiherceg és egy drakivadász srác között.

Persze ez nem baj, sőt még tetszett is, a lélegzetelállító csókjelenetek (mármint nem az én lélegzetem, hanem a főszereplőé), aztán megjelenik a másik srác, és ott is működik a kémia, hát melyik lány ne élvezné, ha két dögös srác is őrülten belé van zúgva (OK, most ez megint nem vonatkozik rám, de értitek). Jön a bonyodalom, meg a menekülés, a csaj az ikertestvérével (aki teljesen normális emberlány, a genetika furcsa játéka, vagy ki tudja mi miatt, ő nem tud átváltozni) és az anyukájával lelép a drakiktól (apuka már rég meghalt), elhúznak egy sivatagi kisvárosba. A forró és száraz klíma nem tesz jót a drakiknak (a hideg, ködös, nedves hegyeket szeretik), hátha nem jön erre egyik se.

Na, itt jött az első mennyei csoda, véletlenül, éppen, pont ebben a városkában laknak a vadászok, akikkel a főszereplő összefutott a hegyekben, és a srác, akivel első látásra úgy jártak, mint Rómeó és Júlia, véletlenül, éppen, pont abba a suliba és arra az évfolyamra jár, mint ahová főhősnőnk kerül. Ezt még benyeli az ember, és a románc kibontakozása, meg a csaj konfliktusai az ikertestvérével, az anyjával, a házinénivel, akinél albérletben laknak, a srác rokonaival és a srácért rajongó kiscsajokkal a suliban, viszi a történetet. Az, hogy mindenki úgy hülye és töketlen, hogy azzal a lehető legjobban keresztbe tegyen, az is rendben van, megesik.

Sőt, azt mondhatom, annak ellenére, hogy a tinirománcokért nem annyira vagyok oda, ez az első kötet még egészen le is kötött. A folytatással azonban már komoly problémáim támadtak. Az egy dolog, hogy az első könyvnek nincs vége, a második gyakorlatilag folyamatosan olvasandó, mert különben idegbajt kapunk a befejezetlen történettől. De aztán a szereplők kezdenek furcsán viselkedni. Nem igazán logikus, hogy mit miért tesznek, ráadásul a megrajzolt világban is vannak érthetetlen dolgok, a szupertitkos szervezet emberei gyakorlatilag szenilis, elmebeteg fajankók, a vélhetően hatalmas vagyont, amire szert tettek, valószínűleg elkártyázták, mert hogy nem arra költötték, amire kellett volna, az tuti.

És a főszereplő drakigyerekek feltalálják a spanyolviaszt, tehát a felnőtt drakik is szenilis, gyengeelméjű idióták. Magyarán, a történetben akkora lyukak tátonganak, mint egy sárkánybarlang. Biztos vannak olvasók, akik nem agyalnak, csak olvasnak, élvezik a fokozódó feszültséget, ahogy a fenyegetőn közelgő veszély odaér és lesújt, de én kiváltó okokat, várható következményeket, mérlegelhető sejtéseket, terveket, valószínűségeket forgatok a fejemben, és azt ugyan szeretem, ha a szerző meglep valami váratlan fordulattal, de ha az egyúttal értelmetlen vagy ostoba is, azon kiakadok.

Persze, ennek egy része már a harmadik kötetre vonatkozik, a másodikon átrágtam magam, és belecsaptam a harmadikba is, de főként azért, mert a második szintén nincs lezárva, olyan befejetlenségérzete van az embernek, hát belenéz a következő kötetbe. De talán kár volt. A harmadikban most lehet, hogy végleg elakadtam, nem haladok vele, valószínű, a felén nem fogok túljutni. A Goodreads oldalon, az elsőnek még adtam három csillagot az ötből, a másodiknak már csak kettőt, a harmadik kötet pedig lehet, hogy olvasatlan marad.

Hacsak azért nem fejezem be, hogy tanuljak belőle. Mert Woody Allen megmondta: "Mindenki jó valamire, ha másra nem, hát elrettentő példának." Ezt lefordítom a könyv esetére, és ha felhőtlenül élvezni nem is tudom, arra jó lesz, hogy tudjam, én mit nem teszek majd soha egy történettel. Nem kanyarítom a cselekményt össze-vissza, a váratlan fordulatok sem lehetnek légből kapottak, és vezetniük kell valami határozott irányba. A szereplőimet se rángatom, nem csináltatok velük folyton érthetetlen, megmagyarázhatatlan és agyatlan dolgokat, legalább is nem az összessel és nem egyfolytában, hacsak nem valami abszurd regényt írok.

Na, ez most jól kiszakadt belőlem, amíg pihenőt tartottam munka közben. (Majd egyszer talán írok azokról is, sokkal izgalmasabb könyvek.) Nem akarok elriasztani senkit, legalább is nem az első kötettől, az még élvezhető, de a folytatások szerintem gyengén sikerültek. Legalább is az angol verzió, ha valaki olvassa magyarul, kíváncsi leszek a véleményére. Persze, aki angolul olvasta, az övére is.