2017-12-08

Hogyan nem írtam regényt novemberben

Amint arról november elején írtam is, beneveztem a NaNoWriMo kihívásra, aminek az a lényege, hogy november 1. és 30. közt 50.000 szó terjedelemben összefüggő írásművet kell alkotni. Semmi egyéb megkötés nincs hozzá. Nem kell zseniálisnak lennie, nem baj, ha nyelvileg hagy maga után kívánnivalót, ha kissé fésületlen. A lényeg a mennyiség. Ez így önmagában nem tűnik túl nehéznek, de ha tíz jelentkezőből egynek sikerül, azért az árulkodó. Amint az előre sejthető volt, nekem sem sikerült teljesítenem a célt. Ennek ellenére nem volt haszontalan a próbálkozás, mert pár dolgot megtanultam belőle. És az ember a saját hibáiból tanul a legkönnyebben. A közmondásos okos ember máséból is képes tanulni, de az csak elméleti tudás lesz. Az igazi gyakorlati tapasztalat abból származik, amit mi magunk követünk el.
Az első tévedésem az volt, hogy nem akartam a kedvenc ötleteim egyikén gyakorolni, mondván, azokat akkor kéne elővennem, ha már kissé ügyesebb vagyok, elcseszni jó lesz valami kósza gondolat is, ami egyszer felötlött bennem. Ezzel csak az apró probléma, hogy az ember kevésbé motivált, és a történet még nincs igazán végiggondolva. Alig hogy elkezdtem, máris eszembe jutott egy "zseniális" csavar, amivel kirántottam a szőnyeget, az egyébként is bizonytalan lábakon álló sztori alól. Közben megkaptam Beától az írós könyvének a kéziratát, színleg azért, hogy írjak hozzá olvasói ajánlást, valójában meg, szerintem azért, hogy tudjam, mit ba...ltázok el. Az egyik fejezet pont erről a helyzetről szól. Ha megváltoztatom a történet univerzumának fizikai alapjait, az a teljes egész háttérre hatással lesz. Átírja a természeti törvényektől kezdve, a társadalom alapvető gazdasági folyamatain és erkölcsi normáin át, a szereplők gondolkodásáig az összes rohadék kiindulópontot, ami csak befolyásolja a történetemet.
Vettem egy nagy levegőt, és nekiálltam alapjaitól megteremteni a világot. Ami háttéranyag, jegyzet, az nem számít bele a terjedelembe. Így párhuzamosan elkezdtem jeleneteket is írni. Ami nem jó ötlet, mert ha a világ még képlékeny, alakul, akkor minden változtatás újra és újra végigsöpör mint egy cunami az egész történeten, szereplőket ragad magával, már kész fejezeteket töröl el, és addig ismeretlen, új szörnyeket mos partra. Szóval dobhatom ki a feleslegessé vált jeleneteket, sőt tervezhetem újra az egész cselekményvázat. Mert persze én nem az a spontán típus vagyok, hogy mesélek kötetlenül, menet közben kitalálva a folytatást, írok, írok, írok, a történet csak kanyarog össze-vissza, aztán majd kidobálom a felesleget, lazán megírok 300 ezer szót, közben folyamatosan törlöm a hülyeséget, és a végére majd marad belőle 50 ezer. Inkább olyan tervezgetős fajta vagyok, hogy tudnom kell az egészet előre, a hátteret, minden apró részlettel, ami bele sem kerül majd a történetbe, hogy ki mit és miért csinál, és milyen sorrendben, és csak akkor tudok nyugodtan nekiállni. De legalább ezt is megtudtam magamról.
És kiderült az is, nem a legjobb ötlet bevállalni egy szakmai-tudományos kiadvány nyelvi lektorálását a határidős írásgyakorlattal párhuzamosan. Meg persze nem kéne közben vadonatúj sorozat nézésébe kezdeni, meg könyvet olvasgatni. (És főleg nem kéne írás, vagyis ülőmunka közben nasit enni, mert a mínusz három kiló után a plusz négy összesítésben sem mutat jól.) Szóval a problémáimnak csak egy része írástechnikai jellegű, az időgazdálkodás területén is várnak rám kihívások. Méghozzá elég nagyok. Mert ahhoz, hogy jussak valamire, nem egyszerűen a komfortzónámból kell kilépjek, hanem erőszakot kell tegyek magamon. A szokott patópáluras mentalitásommal nem fogok messzire jutni.
És talán ez a legfontosabb felismerésem. Hogy kezdek rájönni, folyamatosan kell dolgozni, akkor halad az ember. Minden nap egy kicsit, és hosszabb idő után nem csak a kilók adódnak össze, de a megírt szavak is. Viszont közben a kilókkal is törődni kell, mert ennek így tényleg nem lesz jó vége. De az írást és a kilók ledolgozását sem lehet csak úgy, ötletszerűen művelni. Terv kell hozzá, időbeosztás, hogy előre elhatározott program legyen, amihez igyekszem ragaszkodni. A "szabadidőben" művelt dolgokkal az a baj, hogy az ember ideje igen ritkán "szabad". Amikor írni akarok, akkor nem érek rá, mert dolgom van, tehát nem jöhet közbe semmi más alternatív elfoglaltság. (Amit persze majd Katában is tudatosítani kell, de ennyire nem érdemes előreszaladni.) Úgy tűnik, idén nem várom meg a szilvesztert, kicsit előrehozom a fogadalmat meg az új élet kezdését.

7 megjegyzés:

Névtelen írta...

Több dühítő tényező közrejátszik írás közben és után is. Igen, a halogatósdi az egyik legrosszabb. Suliban még lelkesen fogalmazgat az ember, főiskolán meg egyenesen élvezi a kínt, hogy határidő van és kockázat és nem csak le akarja már tudni a dolgot, hanem alkotni vágyik, igazán. Jobb esetben jön a folyamatos visszajelzés, alakul, formálódik minden. Majd diplomával a kézben (kissé elszállva magától) szinte jogot érez ahhoz, hogy zsenijével hozzátegyen a világhoz. Vagyis én kb így voltam. Elküldtem a kötetnyi versem egyből a Magvetőhöz, elképzeltem, ahogy majd érkezik valamiféle válaszlevél, mint a filmekben, amit reszkető kezekkel, kékké hűlt ajkaim harapdálva óvatosan feltépek satöbbi, satöbbi. Persze ló..sz sem történt, még csak azért sem hívtak fel, hogy megmondják, hogy nem kell. De nem is ez a szörnyű mindebben, hanem, hogy harmincéves fejjel újraolvastam az egészet és már rohadtul nem tetszik. Tiszta mák, hogy nem sikerült kiadatni. Viszont olvasom ifjú magyar titánok és Titanillák műveit és ismét az a gondolat támad fel bennem, hogy bakker, ezeket kár volt kiadni, bűn rosszak. Magyartanárként elvileg értek hozzá valamicskét, de már magamban is elbizonytalanodom ilyenkor. Efa

AncsaT írta...

Igen, néha lát olyat az ember nyomtatásban, hogy felhorgad benne az indulat, bakker, ilyen sz@rt én is tudok. Sőt jobbat. Aztán kiderül, hogy azt a sz@rt azért előbb még össze kéne lapátolni. Ilyenkor aztán egy kicsit szerényebb leszek. :) Egy darabig.

Nem tudom. Talán arról kellett volna írnom, hogyan és miért nem tudok összehozni egy nyamvadt, ötvenezer szavas kisregényt sem. :) Persze ez nem úgy hangzik, mint egy kalandregény, de szépirodalomnak még elmehetne. Talán az a bajom, hogy kizárólag fikcióban gondolkodom.

Névtelen írta...

Amúgy ha nem fikcióban gondolkozol, vagy legalábbis csak félig, akkor szerintem a Ti történetetek jó téma lenne, vagyis engem érdekelne hogyan alakultak ki a dolgok Katával, aztán Fecóval ahogy kezdett nőni stb. Persze olvasom a blogot és kbra megvannak dolgok, de valami olvasmányos formában, szépen felépítve a sztori engem érdekelne :) b332

Szabi írta...

Már bocs, de erről az jut eszembe, hogy 'a tett halála az okoskodás'. :p

AncsaT írta...

Nem hiszem, hogy egy önéletírás nagyon jó ötlet volna, itthon botrány lenne belőle, hogy egyoldalúan, torzítva tálalom az eseményeket. :) Legfeljebb, ha Katával felváltva írnánk a fejezeteket, két nézőpontból tálalva a történetet.

És igen Szabi, teljesen igazad van, sokkal könnyebb a nemírásról blogolni, mint írni. :) (És ebbe nem köt bele Kata sem. :D )

Szabi írta...

:D
Ez a felváltva írás nagyon jó ötlet. :)

AncsaT írta...

Biztos jó ötlet, de azért majd inkább olyankor vetném fel Katának, amikor kivételesen jó hangulatban lesz. :)

Megjegyzés küldése