Szörnyű megpróbáltatások

Reggelente még sötét van, amikor elindulok otthonról. Ma reggel ráadásul fáztam is. Ez azonban csak kellemetlenség. A megpróbáltatás az ennél súlyosabb dolog. Olyasmi, mint amiben a hétvégén volt részem. Az egész úgy indult, hogy Kata szólt, menjek én is, látogassuk meg az egyik rokonát, aki Mórahalom után, egy tanyán lakik, köszöntsük fel a névnapján. Az illető Kata legnormálisabb rokona, egy keményen dolgozó, szorgos gazdálkodó, ráadásul józan paraszti ésszel bőven megáldott, barátságos és jó humorú, ötvenes éveiben járó fickó. Tényleg kedvelem az illetőt, és nem is voltam náluk már pár éve, ezért aztán nem mondtam nemet. De mint kiderült, lehet hogy jobban tettem volna. Katával és Fecóval mi Kata szüleinek az autójában utaztunk, Kata nővéréék másik autóval jöttek. A találós kérdés úgy szól, ha Kata meg a mamája sosem iszik, szilveszterkor is kölyökpezsgőznek, Kata nővére este még dolgozatokat akar javítani, ezért felmentést kér, Fecó és az unokatesója gyerek kategória, Kata papája és a nővér férje pedig autót vezet, akkor vajon ki koccint a rokonnal?

Alapból kerülöm a töményet, de a házi készítésű, körteágyon érlelt pálinkakülönlegességet sértés lett volna kihagyni, annyira büszke volt rá a készítője. Olyan üvegből kaptuk, amiben egy egész körte volt. A körte trükkös módon kerül bele, az egész pici gyümölcsre rá kell húzni az üveget, amibe aztán belenő. A pálinka persze külön edényben érik, utólag töltik csak a körtés üvegbe, de akkor is nagyon jól néz ki, vétek lett volna nem megkóstolni. De azért a második kupica után határozott mozdulattal, szájával lefelé raktam a tálcára a poharat, hogy ne lehessen újratölteni. Hanem a programnak még nem volt vége, körbe kellett járni a tanyát, megnézni a gazdaságot. Láttunk malacokat, kacsákat, pulykákat, birkákat (volt egy fekete bárány is, tényleg tiszta fekete volt). Vadászkutya szaladt hozzánk simogatásért, cica dörgölőzött a lábunkhoz.

És persze a borospincét sem lehetett kihagyni. Megcsodáltuk a díszesen faragott, óborral teli hordót. Ami nem volt csapon, befektetésnek érik, de megtudtuk, hogy ízre jobb a kétéves. Amiből volt fehér, vörös és rozé is. Kata papája kapott egy demizsonnal, de nekem kellett kiválasztanom, hogy melyikből legyen megtöltve. Naná, hogy mindet meg kellett kóstolni, egyébként hogyan lehetett volna eldönteni, melyik a jobb? Én általában a fehéret szeretem, de ez most kissé savas volt. A vörös meg olyan semmilyen, viszont a rozé várakozáson felül finomnak bizonyult. Ezért abból még egy pohárral meg kellett innunk, hogy megbizonyosodjunk a választás helyességéről. Amiben végül egyetértettünk, így ez került a demizsonba. Viszont a lopóban maradt még egy kis bor, amit kár lett volna hagyni, hogy pocsékba menjen, így megittuk azt is.

Már emlékszem, hogy miért nem jártam ennél a rokonnál három évig. A múltkor is ezt csinálta. Csak még ezt kóstoljuk meg, azt kóstoljuk meg, meg kell ágyazni a süteménynek, le kell öblíteni a kacsazsíros kenyeret, csípős a lilahagyma, hozzuk helyre a szánk ízét. Egy előnye volt a piának, jobbnak tűntek a házigazda viccei. Mire hazaindultunk, én már egész jól éreztem magam. Kata szerint is, azt mondta nagyon vidáman vigyorogtam mindenen, amit mondtak nekem. Azt hittem otthon majd morogni fog, hogy részeges disznó vagyok, és alkoholista leszek, de nem. Gyakorlatilag megdicsért, hogy megmentettem a család jó hírét, és talán az életét is. Nem maradtunk szégyenben, hogy senki nem koccintott a házigazdával. És megmentem a papát, hogy a szégyent elkerülendő nem neki kellett innia a rokonnal, és aztán ittasan vezetni.

Mint azt is megtudtam, a hordót szabad csak kénezni, nem a bort. Állítólag ennek köszönhető, hogy másnap nem fájt a fejem. Viszont főtt. Mondjuk ehhez a bornak semmi köze nem volt. A víz volt az oka. Illetve ami a vízben volt. Nem, nem oldott ásványi anyagokra célzok, hanem halakra. Ugyanis beugrott hozzánk egy ismerős, és hozott magával egy nagy vödröt. A vödörben víz volt, a vízben meg tenyérnyi keszegek. Kérdezte, hogy szeretjük-e a halat. Mondtuk, hogy némi fenntartással, mert nem egy kimondottan szerethető állat, nehezen barátkozik, nem igazán idomítható, és ha megsimogatjuk, vizes lesz a kezünk. És nincs is akváriumunk, nem tudnánk hol tartani. Ja, hogy nem úgy, hanem megenni? Úgy már jobban.

Miután elment az ismerős, néztünk a halakra, aztán meg egymásra. Fecó az oviban úgy rajzolt halacskát, hogy az óvónéni azt hitte, tégla. Mert ez az állatfajta nálunk kizárólag panírozott halrudacskák alakjában szokott előfordulni. Tanácstalanul bámultuk egymást egy darabig, majd Kata kitalálta, hogy felhívja a szüleit. Természetesen nem voltak otthon, kimentek a piacra koszorút venni. Próbálta a mobiljukat, de se a papa, se a mama nem vette fel. Megállapítottuk, hogy vagy sejtenek valamit, mert mondjuk náluk is járt az ismerős, vagy mindketten az autóban hagyták a telefonjukat. A mentőötlet, van Katának egy kolléganője, akinek a férje nagy pecás, ők biztos értenek hozzá, adjuk nekik a halat! Az ötlet zseniális volt, kár, hogy ők sem vették fel a telefont.

Nem volt mit tenni, nekünk kellett bepiszkolni a kezünket. Kata azt mondta, ha agyoncsapom és lefejezem a halakat, ő megpucolja őket. Elsőre nem tűnt rossz munkamegosztásnak, elvégre fejbe vágni és lenyakazni egy halat hamarabb megvan, mint kibelezni, meg levakargatni róla a pikkelyt. De mint kiderült, én jártam rosszabbul. Mert a halat először is meg kell fogni. Csakhogy a hal hideg, nyálkás, csúszik és ráadásul még ficánkol is. Eleve nem olyan könnyű elkapni, kivenni a vödörből, és pláne nem könnyű leszorítani a farakásra, miközben az ember lánya szorosan lehunyja a szemét, és szíve minden gyengédségével próbálja a szerencsétlen állatot fejbe csapni. A hal persze (egyébként az ő szempontjából teljességgel érthető módon), ezt nem nagyon tűri. Igyekszik kiszabadulni a szorításból, ezért harap, karmol csíp és rúg.

OK, talán ez túlzás, de az biztos, hogy csapkod a farkával, és szúr a hátúszójával. Buta hal, persze csak azt éri el ezzel, hogy elszorult torokkal könnyeit nyeldeklő, botcsinálta halfeldogozóból vérszomjas nindzsává változtat, és sűrű káromkodások közepette, vérszomjas csatakiáltással lesújtok rá. Aztán sorra a többiekre is. Majd mikor az áldozataim már békésen, mozdulatlanul hevernek a tálban, kiáztatom az összekaristolt, vérző tenyeremet. Mire a fejüket kell levágni, Kata is előkerül. De csak addig marad, míg az egyik nyakazott hal csap egyet a farkával. Kedvesem visít egyet, és kimenekül a konyhából. Miután már nincs fejük, visszajön, és gyanakodva böködi a halakat, mozog-e még valamelyik. Aztán én megyek ki, elég volt lefejezni őket, a belezést kihagyom.

Sütve tényleg finom a hal, de megállapítottuk, hogy ha a csirkecomb, pulykamell, marhafelsál és bárányborda is a saját lábán jönne be a konyhánkba, akkor szigorú vegán étrendre térnénk át. A fele halat eltettük a fagyasztóba, csinálunk majd belőle halászlét, vagy még jobb ötlet, hogy odaadjuk a mamának, és ő csinál belőle halászlét, amire meghív minket. Sőt, ha legközelebb hoz valaki halat, vödörrel együtt átvisszük a mamához. Ha nincs otthon, egyszerűen letesszük az ajtóba. És milyen jó lenne pár macska a háznál. Az egerekkel is kevesebb gond lenne, és mire kitaláljuk, hogy mi legyen a halakkal, már rég megoldják a problémát, csak az üres vödröt kell elmosni és visszaadni a gazdájának.