Oldalak

2018-10-19

Légy mindenben a legjobb!

Ez legyen a minimális célkitűzésünk. Hogy akármit csinálunk, abban a legeslegjobbak legyünk. Dolgozni járunk, vállalkozunk? Csináljuk a lehető legjobban! Gyereket nevelünk?  Legyünk mi a világ legjobb szülői! Kertészkedünk? Csakis a legprofibban! Mert ha nem így akarjuk csinálni, akkor mi a kitűzött célunk? Mire hajtunk? Hogy mi legyünk a második legjobbak abban, amit csinálunk? Vegyük példának a gyereknevelést. Hogyan kell a lehető legjobb szülőnek lenni? Természetesen erre nincs egzakt válasz, sőt jó vagy rossz válasz sincs, teljességgel szubjektív dolog, hogy mit gondolunk arról, mi a dolgunk szülőként. (A körülményektől és a gyerektől is függ, de ebbe most ne menjünk bele.) Szóval, mi az, ami az adott körülmények közt, a lehető legjobb szülővé tesz minket? Megvan mindenkinek? Oké. És van, aki ennél kevesebbet akar tenni?
De ugyanez áll bármi másra is. Akkor fogjuk jól csinálni, ha az elképzelhető legjobbat tűzzük ki célul. És ha az eredményt nekünk magunknak kell megítélnünk, ha mi vagyunk a saját bíránk, akkor nem is lesz olyan nehéz megfelelni ennek az elvárásnak. Mert nem más fogja megmondani, hogy elszúrtuk vagy sikerrel jártunk. A siker kritériumait mi fogalmazzuk meg. Persze mondhatjuk, hogy ez nettó átverés, mert ha mi vagyunk az egyedüli pontozóbírók, akkor tuti, hogy hogy magunknak 10 pontból mindig 10-et adunk. Nem így van?
Valószínűleg nem. Elképesztően kemények tudunk lenni magunkkal, ha senki nem látja. Ha csak saját magunkat vernénk át, ha nincs más, akit becsaphatunk, akkor az mi értelme csalni? Ha mi állítunk mércét saját magunk elé, akkor senki nem szólhat bele, hogy számunkra mi a jó és mi a rossz, mi helyes és mi helytelen. Mennyire felszabadító érzés! Ha elhatároztuk, hogy mi leszünk a legjobbak, és aztán mi mondjuk meg, hogy mi számít a legjobbnak, akkor nincs más dolgunk, mint időről-időre ellenőrizni (és finomhangolni) a kritériumokat, hogy lássuk, milyen jól haladunk.
És ennek az egésznek nem is kell szőrszálhasogatóan precíznek lennie. Például mondhatjuk azt, a legjobb szülőnek lenni csak annyi, hogy "mindig ott leszünk mellettük". Nem kell belemenni a részletekbe, hogy egy nap hányszor mondjuk el a gyerekeinknek, mennyire szeretjük őket, meg hogy minden nap ellenőrizzük, van-e tiszta zoknijuk. Nem, a kitűzött cél egyszerű: "ott leszünk mellettük, mindig", számunkra ez jelenti azt, hogy a legeslegeslegjobb. És ha ezek után mégis elbukunk, az csakis azért lesz, mert nem voltunk ott mellettük. De lecsúszni a dobogó csúcsáról nem gáz. A második helyezésre vágyni viszont igen.
A teendőnk nem más, mint hogy végiggondoljuk, mi az amit csinálunk, aztán ezt tűzzük ki célként, hogy ez jelenti a legjobbat. A titok csupán annyi, hogy mindig tudatában kell lennünk, mit csinálunk, és rendelkeznünk kell egy mércével, ami alapján mi és csakis mi értékelhetjük a teljesítményünket. Tűzzünk nyilvánvalóan és kétségtelenül elérhető célokat magunk elé. Ne veszítsük szem elől, hogy számunkra mi a legjobb, és mi az, ami csak a második legjobb.
Tizennyolcadik szabály: Bármit is csinálsz, törekedj rá, hogy a legjobb legyél benne – és nem a második legjobb! (Lemaradni a dobogó csúcsáról nem gáz. A második helyezésre vágyni viszont igen!)


Oké, a sikernek ez a saját testre szabott mércéje, ebben a formában nekem nem jön be. Mert ezt csinálja egy javíthatatlan, krónikus alkesz is. Célként tűzi maga elé, hogy próbál leszokni. És a próbálkozásban tényleg olimpiai bajnok, nagy, látványos gesztusokat tesz, eljár az AA gyűlésekre, huszadszor is elvonóra megy, fogadkozik, megígér mindent, keményen próbálkozik. Aztán visszaesik, tajtra issza magát. Megint. Ugyan bukta a próbálkozást, de ez nem gáz, az lenne gáz, ha nem is próbálkozna. Persze, mert akkor elfordulnának tőle a családtagok, barátok, akiket a próbálkozásokkal be lehet etetni, hogy segítsenek rajta, újra és újra kihúzzák a sz...ból, ételt, szállást, pénzt adjanak, munkát szerezzenek neki, pazarolják rá az idejüket, energiájukat, mintha nem lenne jobb dolguk. De ő tényleg ki akar józanodni, nem éri be kevesebbel, próbálkozik, és a maga részéről a próbálkozásait 10/10-re pontozza. És ő ezzel a helyzettel tökéletesen elégedett.
Szóval én azért továbbra is konkrét, objektíven mérhető eredmények elérését tűzöm magam elé célként, akkor is, ha így le kell pontozzam a teljesítményemet, és nem leszek maximálisan elégedett önmagammal, nem lehetek eltelve a saját kiválóságomtól. Persze lehet, hogy én csinálom rosszul. És a mondás szerint is másokban a saját legrosszabb tulajdonságainkat utáljuk a legjobban. Márpedig Katában a legkevésbé a maximalizmusát tudom elviselni, hogy neki semmi sem elég jó, amit más csinál, csak az lehet tökéletes, amit ő, saját maga intézett el.
Vagy az is lehet, hogy nem értettem meg a szabály lényegét. Hogy ez csak arról szól, tegyünk meg mindent, ami tőlünk telik. Törekedjünk arra a maximumra, amire képesek vagyunk. Amire meg nem vagyunk képesek, azt engedjük el. Ne stresszeljük magunkat vele. Nem mintha ez menne nekem, én igenis stresszelek, így rendszerint nem vagyok maximálisan boldog és elégedett, de időnként előfordul, hogy meghaladom a saját (maximálisnak gondolt) képességeimet, és olyankor... hát, az marha jó érzés.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése