Szegény blogom, de elhanyagoltalak! És erre csak az utóbbi két hétben volt mentségem. Katám tíz napra elutazott egy céges kirándulásra, és kettesben maradtunk Fecóval. Minden tiszteletem az egyedülálló szülőké.
Nem panasz, mert élveztem Fecóval lenni. Szót fogadott, hisz nem volt kitől engedélyt kérni arra, amit megtiltottam. Szó nélkül csinált mindent amit kértem. Cserébe engedékenyebb voltam. Előbb játszottunk, utána jött a lecke. Esténként valamivel hosszabb volt a mese, és utána is mellette maradtam még kicsit, amig elálmosodik. De a szorosabb, harmonikusabb kapcsolat melett, az egész akkor is nehéz volt.
Az idő megfogyatkozott. Mindent én csináltam, azt is amit máskor Kata szokott. Korábban keltem, szendvicseket csinálni tízóraira a suliba, egész napra a cserkészkirándulásra, figyeltem, hogy rendben legyen az iskolatáskája, a ruhája. Mostam, főztem, mosogattam, takarítottam, virágot locsoltam, diót szedtem, almát hámoztam, ... stb. Amiből el kellett vegyem az időt, az a magammal törődés volt. Lecsíptem az alvásból, a jógázásból, mégsem tudtam a számítógép elé egy-két órácskára leülni.
Szóval sok dolog kimaradt, amit visszamenőleg már nem fogok megírni. De a szülinapi brutálpartiról írok. Fecót meghívta egy másik kisgyerek a születésnapjára. Az ilyen bulikon, a kölykök a kertben szaladgálnak, játszanak, ordítoznak. A szülők félrevonulnak, trécselnek, pletyiznek. Közben tojnak a bulizó kicsikre. Én nem vagyok az a kimondott társasági tündér, így rendszeresen leparkolom Fecót, figyelek, hogy az ajándék eljusson a szülinapos kezeihez, aztán tisztázom, meddig tart a zsúr, elköszönök és lelépek. Záráskor megjelenek és viszem a gyermeket.
Most is így volt, viszont mikor betoppantam, Fecó szalad hozzám, majdnem pityereg, a szeme alatt fél arasznyi véres karmolás. Felkapom az ölembe, de mérges, tegyem le. Bocsánat, tényleg, már nem dedós. Akadozva előadja, hogy az egyik gyerek a körmével "direkt" megkarmolta. Letörlöm az arcát, összekapom a cuccát, kézenfogom Fecót és elindulunk, mielőtt a bűnössel, vagy a szülőjével vendettát követelő véres konfliktusba bonyolódnék. Útközben faggatom a történtekről.
Valami hülye betörős dolgot játszottak, amiben ő volt a betörő, és hatan-nyolcan sarokba szorították, egy gereblyével csépelték és lekarmolták. Aztán büszkén előadja, hogy akkor nem is fájt a karmolás, és szerencsére kiszabadította magát. A két legádázabb gyereknek elkapta egy-egy ujját, és az utolsó ujjpercüket behajtotta, és jól megnyomta. Ordítva térdre estek, szabad lett az út és elszaladt. Tudok-e még ilyen hasznos dolgokat mutatni?
Amit alkalmazott, az egy dzsiu-dzsicu fogás. Két ujjal lehet földre kényszeríteni a legnagyobb bemehótot is. Elviselhetetlen fájdalmat okoz, sérülés nélkül. Ha kezdett eldurvulni a pirospacsiban, ezzel szoktam leszerelni Fecót. Tetszett neki és meg akarta tanulni, így hát megmutattam neki és gyakoroltam vele. Kata rettentően dühös lett és óbégatott velem, hogy milyen brutalitásra nevelem a gyereket. Persze az után, hogy Fecó őrajta is kipróbálta a tudományát.
Azt kell mondjam, megérte az óbégatást. Kisbogár olyan békés, hogy az már a mulyasággal határos. Most végre nem hagyta magát. Remélem a többi kölyökben megmarad az emlék, hogy Fecóval nem jó szórakozni, mert ha nem is reagál rögtön, a végén nagyon fog fájni nekik. De lehet, meg kell még ismételni párszor a dolgot, hogy a pavlovi reflex kiépüljön. Minden esetre megdícsértem a gyermeket. Kapott egy nagy adag pozitív megerősítést, hogy az agyatlan brutálisaktól magunkat megvédeni jó dolog.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése