Alázat

Biztos kitört belőlem a havisárkány, nehezen viselem az influenzaszerű tünetekkel járó taknyot, amit Fecó vagy a tanítványaim ragasztottak rám, a holdfázis kedvezőtlen a hangulatomra nézvést, vagy az nem tesz jót, hogy kacérkodom a paleo diétával, elkezdtem csökkenteni a szénhidrát bevitelemet, és most időnként franciakrémeseket vizionálok. Nem tudom, mi lehet az oka, de mostanában mindenki megsértődik körülöttem, hogy én cseszegetem. Pedig nem is. Csak úgy érzik. Egy ártatlan zárójeles megjegyzés egy blogkommentben, aztán nem győzöm kimagyarázni magam. Katának csak hümmögtem meg bólogattam rá, amit mondott, fogalmam sincs miről beszélt, a hangja időnként egyszerűen csak beleolvad a háttérzajba, bár mondjuk Kata esetében nem is érdemes a sértődés okait keresni, lásd Heisenberg tételét. És a nyest.hu-nak A nyelvek európai napjáról írott cikke kapcsán is sikerült belegyalogolnom a cikk írójának lelkébe.

Ezt se nagyon értem, hogy jött össze, egy Hamlet idézetnél kifogásoltam, hogy nem kellett volna a ma már furcsának ható angol szöveg pontatlan fordításával vacakolni, elég lett volna kikeresni Arany János fordításából a megfelelő sort. Az volt a válasz, hogy akkor ugye szerintem Nádasdy Ádám, Mészöly Dezső és Eörsi István is jobban járt volna, ha simán leakasztja a polcról a Shakespeare összest, és nem fordítgatja újra az egészet. (Én Arany János fordítását szeretem a legjobban, talán csak azért, mert az volt a legelső, amivel találkoztam, de a régies nyelvezet szerintem közelebb is áll az eredetihez, az újabb fordítások kicsit sótlanok, mint Shakespeare mai angolra átültetve, szóval talán tényleg kár volt pocsékolni a tintát, de mondjuk ezt nem írtam meg, azt viszont igen, hogy az említett újrafordítások valami koncepció mentén, művészi igénnyel készültek, és ráadásul pontosak is.)

Az egész kezdett személyeskedésbe átmenni, így aztán kiszálltam, mielőtt még rátértünk volna egymás felmenőire, és a végén megjegyeztem, hogy a flame helyett egyszerűbb lett volna kijavítani a nyilvánvalóan rossz fordítást, és felróttam az alázat hiányát is a vitapartneremnek. Mármost én magam sem értem, hogy ez hogyan került elő, el kellett gondolkodjam a dolgon. Valószínűleg több értelme lett volna megemlíteni, hogy minimális műfordítói gyakorlatom során, ilyen esetekben, mikor egy ismert műből szerepelt idézet a fordítandó szövegben, én úgy jártam el (mivel a kiadó által átadott fordítási utasításban is így szerepelt, valamit ésszerűnek is tűnt), hogy kikerestem az adott részt a legismertebb fordításból, és azt illesztettem be.

Na, ez az alázat most azért forog rendesen a fejemben, tűnődöm, hogy nekem mit is jelent. Semmi esetre sem megalázkodást, vagy önmagam kisebbítését. (Az én méretes egómmal az ilyesmi nem igazán férne össze.) Először is megnéztem, hogy pontosan mit írtam. A fordított szöveggel és az olvasóval szembeni alázatot emlegettem. Lassan azért kezd derengeni, hogy magamban fortyogva mire is gondolhattam. Olyasmire, hogy a fontossági sorrendben magam (és a büdös nagy egóm) elé helyezem a szöveget. Hogy igyekszem a lehető legjobb munkát végezni.

Akkor is, ha ez sok guglizással jár, ha Kata már röhög rajtam, mert alig látszom ki az asztalomon toronyba rakott szótárak, lexikonok közül, ha egyetlen sorral már negyed órája szórakozom, idegen szavak, szinonimák, közhelyek stb. szótárait lapozgatom, mert nem vagyok elégedett a mondattal. Így persze baromira lassan haladok, ha kiszámolnám az órabért a végén, akkor lehet, hogy jobban jönnék ki, ha esténként irodákat járnék takarítani. Az se biztos, hogy normális, ha ebéd közben felállok az asztaltól, és visszamegyek a számítógéphez, begépelni egy tetszetősebb szófordulatot, hátha a desszert végére elfelejteném.

És mindig rettegek, hogy a szerkesztő mit művel majd a szövegemmel, aztán amikor látom, hogy miket javított  ki, mélységes hálát érzek, hogy nem kell szégyenkeznem, amiatt, hogy a szál és a száll meg az áll és az ál L betűinek a számát rendszeresen összecseréltem, és ugye úgy is értelmes, a helyesírás-ellenőrző nem kiabál miatta, meg ha félrenézek egy betűt az angol szövegben, és x szó helyett y-t fordítok, ami nyilvánvalóan hülyeség, csak nekem nem tűnik fel. És ilyenkor sosem az a gáz, hogy kiderül, milyen béna vagyok, hanem az, hogy milyen igénytelen lett volna a szöveg a javítások nélkül. Szóval ezt jelenti nekem az alázat. Hogy valamit fontosabbnak tartok magamnál.