Aranypéntek

Az aranypéntek definíciója: a karácsony előtti utolsó péntek, jellemzően az utolsó tanítási nap a téli szünet előtt. Tanárnak, diáknak nagyobb nap ez, mint az aranyvasárnap. Mert mit nekünk az a negyedik gyertya az adventi koszorún? Mit nekünk az a bevásárlóőrület a multiknál? Hazamegyünk, levágjuk a holmit a sarokba, és ebben az évben már nem foglalkozunk az iskolával! Ez olyan jelentős esemény, hogy csak azért nem követeljük, hogy e jeles nap legyen pirosbetűs ünnep, mert akkor pénteken már nem kéne bemenni a suliba, így az aranycsütörtököt kéne ujjongva várnunk, és annak a munkaszüneti nappá történő kinevezéséért lobbizni, de akkor ugye a péntek munkanap, tehát be kéne menni, így csütörtökön mégsem volna mit ünnepelni, és okafogyottá válna az egész.

Örültem, hogy itt a szünidő, és a nap is olyan szépen sütött, így aztán kedvem támadt sétálni. Nem mentem egyből haza, hanem elindultam a Széchenyi tér felé. Összefutottam az egyik kolléganőmmel, aki a postára igyekezett, ezért együtt mentünk, és beszélgettünk. Kérdezte, hogy a téren a kirakodóvásárt akarom-e megnézni. Mondtam, hogy nem, már megvan minden ajándék, max. egy bársonynadrágot vennék még magamnak, de az itt nincs, csak sétálok, szóval elkísérem a postáig, aztán megnézem a Múzeumnál a fáraószobrokat. Ahogy odaértünk a bódékhoz, én simán átvágtam volna merőlegesen a soron. A kolléganő lelassított, toporgott kicsit, aztán egy sóhajjal tovább indult a posta felé. Én nagyon csodálkoztam, hogy mi van? Ő meg azon csodálkozott, hogy én ráérek, és mégse akarom végignézni a vásárt. Meg is jegyezte, hogy még csak rá se pillantottam az árukra, egyedül az egyik vásárolgató lányon néztem meg a bársonynacit, hogyan bírom ki, hogy ne bámészkodjak. Nem akartam elárulni, hogy nem bírtam ki. Mert nem a nadrágot néztem, hanem a lány formás fenekét.

Már előre látszik, hogy az idei év vége is tiszta dili lesz. Karácsonyi pokoljárás, Kata szüleinél, nővérééknél és nálunk is dzsemborizás, magunkat betegre zabálás lesz a program. És szilveszterre hozzánk jön mindenki. Amiben az jó, hogy nem kell hajnalban, enyhén alkoholgőzös állapotban hazasétálni, mert otthon vagyunk, viszont nem akkor jövünk el, amikor elálmosodunk, hanem addig nem illik ásítozni, amíg itt maradnak a vendégek. És nem illik a hülye tévéműsor helyett az internetről letöltött filmet nézni, meg nem illik könyvet olvasni, se csókolgatni a párunkat, szóval semmi normális dolgot nem illik csinálni, amit egyébként szeretne az ember. Mondjuk ezeket akkor sem illik, ha nem a család jön ide, hanem mi megyünk hozzájuk.

Találtam egy nagyon jó könyvet az egészséges étkezésről, apránként rágom át magam rajta, mert kicsit szakmai, és mert folyton lehajítom, hogy szörnyülködjek, hát basszus, ez tényleg milyen logikus, és ha ez nyilvánvaló és ismert, akkor miért kezelnek félre egy csomó bajt az orvosok, meg rohangálok Katához, hogy figyu már, mit olvastam, és már most küldözgetjük a barátnőinek, akiknél a gyerekeknek valami olyan problémája van, amiről a könyvben írnak. Már látom, ennek az lesz a vége, hogy diétázni fogok, meg egészséges életet élni, és a mama megsértődik, mert ezt vagy azt nem leszek hajlandó megenni. De ez most tényleg értelmes könyvnek tűnik, leírja az emésztőrendszer működését, összefüggéseit, kölcsönhatásait, egyensúlyi állapotát, hogy ha abból kibillen, milyen problémák állnak elő, és hogyan lehet a normál működést helyreállítani.

És amivel nem akarok foglalkozni a szünetben: az állami korrupció, a "politikai veteránok" és a fiatalabb generáció ellentétei, hogy ki csinálta a káoszt Ukrajnában, miért zuhan a kőolaj világpiaci ára, hány bank marad Magyarországon, és úgy általában minden olyan szörnyűség, aminek ha nem is közvetlenül, de áttételesen negatív hatása lehet az életemre, és nem csak közvetlenül nem, de áttételesen sem lesz rá befolyásom. Ezekből a dolgokból mintha egyre több lenne mostanában, és ha tudatosan nem igyekszem távol tartani magam tőlük, egyszer csak túlcsordul a hócipőm. Úgy érzem, lassan eléri a világban lévő sz*r azt a szintet, hogy már nem lehet beszélni róla, mert bármit is mondana az ember, az nem elég erőteljes, kifejező.

Persze, ha nem lehet beszélni róla, azért még meg lehet énekelni. A Berlinben élő Stephen Paul Taylornak az Instagramra kipostolt dala igencsak elkapott valamit ebből az életérzésből. És ami jellemző és tipikus, hogy a politikai tartalommal telített, az USA ellen komoly kritikát megfogalmazó szövegből csak a négyszavas (abból kettő négybetűs) refrén ragadt meg az emberekben, és vált mémmé, bár ez köszönhető az eredeti, instagramos felvételen látható lenyűgöző tánclépésnek is. De a lényeg, hogy a 16 másodperces rövid kis video mélyen megérinti az embert, a művészben saját magunkra ismerhetünk, mert a performansza kifejezi, a mi véleményünket is a világról (sh*t, f*ck), és hogy mik az esélyeink a problémák kezelésére, hisz nyilvánvalóan iszonyat bénák vagyunk, és max. dalolászunk a prefektusok ablaka alatt, tüntetünk a Parlament előtt, igyekszünk feltűnést kelteni, ami rövid időre tán sikerül is, de attól még rohadtul nem változik semmi.