Az én hősöm

Az én hősöm Kata. Nem, nem a Nyugat + zombik képregénynek a pincérnője. Bár ő is lehetne, hisz irodalmi életünk halhatatlan nagyjaival együtt száll szembe az élőhalottakkal, akik mind férfiak. (Mármint a halhatatlanok, nem az élőhalottak.) És tartja velük a lépést. Igaz, hogy a zombiaprítás és nem az irodalom területén, de ez így is szép teljesítmény. És némiképp magamra ismerek benne, mivel valószínűleg az irodalmi sikereimet túlszárnyalnák a zombiapokalipszist követő túlélőshowban elért eredményeim. Nem, nem a pincérnő az én hősöm, hanem az én Katám. Erre akkor döbbentem rá, amikor ajándékba kaptunk egy pulykát. Egy olyan baromfi pulykát. Szerencsére nem élve, hanem tollak és fej nélkül, kibelezve, de azért így is megböbbentő egy ajándék volt.
Nem vagyok az a kimondott mimóza, ha kell, agyoncsapom az egeret, legyet fogok, hogy megetessem vele a pókot, kiszedem a locsoló csapja mellől a meztelencsigákat, egy bottal kitessékelem a kertből a siklót is. De a 10 kilós törpedinoszaurusz hulláját meglehetős tanácstalansággal nézegettem, hogy akkor most ennek mi lesz a sorsa, mert így egészben nem fér a fagyasztóba, és az kizárt, hogy én ezt feltrancsírozzam. Akkor inkább vegetariánus leszek életem végéig. Ahogy feküdt ott az asztalon, csupaszon, libabőrösen. Oké, tudom, hogy nem fázott, hanem a tollait tépkedték ki, annak a helye, de akkor is olyan emberi és esendő volt a látványa, hogy nem tudtam nem sajnálni. Nem rég még egy élőlény volt, telve vágyakkal, álmokkal, mi pedig fel akarjuk falni.

Kata rám nézett, és láthatott valamit az arcomon, mert azt mondta, ne tojjak be, majd ő szétbontja. Kikészített egy éles és egy nem annyira éles, viszont nagyon erős pengéjű nagykést, egy grillcsirkevágó ollót és a kisbaltát, amivel fát szoktam vágni (esélyes, hogy többet nem veszem a kezembe). Nekem annyi volt a dolgom, hogy tépkedtem a tekercsről, és tartottam az uzsonnás zacskókat, amibe beledobálta a darabokat. Mengele doktornő szép sorban leválasztotta és kettévágta a hulla végtagjait, az izületeknél akkurátus mozdulatokkal elnyisszatva az inakat, porcokat. Lekanyarította a mellrészt, átvágta a mellcsontot, az erősebbik kés és a balta segítségével átvágta a bordákat és a gerincet. Kb. fél óráig tartott az egész, de meglehetősen szürreális és hátborzongató élmény volt.

Fura módon, ez az egész a legnagyobb hatást az önértékelésemre tette. Nem olyan rég viccelődtem egy barátnővel, hogy a munkahelyi konfliktusának megoldásában szívesen segítek neki, viszek erős, fekete szemeteszsákokat és ásót. Nos, a segítségtől nem visszakoznék most sem, megásnám és betemetném a gödröt, még a zsákokat is tartanám, amíg pakolja a darabokat, de a kollégát kezelhető méretűre neki kéne szétvágnia, mert arra valószínűleg nem lennék képes. Némileg sokkolt ez a felismerés, mert mindig is sötétlekű, erkölcsi gátak nélküli, kimondottan veszélyes alakként gondoltam magamra, aki csak azért nem öl, mert a várható nyereséget kisebbnek ítéli a kockázatnál.

Tesóm szerint persze örülni kell, ha felismerjük a korlátainkat, különösen ha arra tét nélküli, nem pedig éles helyzetben kerül sor. És azt is mondta, hogy ha igazán szükség lenne rá és nagyon fontos lenne, akkor úgy véli, szemrebbenés nélkül képes lennék feldarabolni egy hullát. De szerintem csak vígasztalni akart. Abban viszont egyetértettem vele, hogy talán fontosabb, amit Katáról tudtam meg. Illetve eddig is sejtettem, mert nálunk ő az, aki a hűtő alsó polcán összetekeredve lesben álló, elfolyósodott zöldségzöldet kidobja, aki a konyhaszekrény alá két hete begurult, időközben smaragdszín bundát növesztett sajtgolyót eljuttatja a szemetesig, és aki gumikesztyű, gázálarc és vegyvédelmi öltözék nélkül kiszedi a mosogató szűrőjét eldugító, barnás biomasszában élő csápos véglényeket. Szóval ő az, akire számíthatok azokban a dolgokban is, amik messze túl vannak azon a határon, ameddig kényelmesen el tudok menni. És ezt meg is teszi, ráadásul többnyire zokszó nélkül. Ezért lett ő az én hősöm.