Időnként hallunk történeteket olyan emberekről, akiknek harmincadik alkalommal sem sikerül átmenniük az autóvezetői vizsgán. Csodáljuk őket a kitartásukért, de azért felmerül bennünk, hogy minek, mit erőlködnek, miért nem adják fel? Egyértelműnek tűnik, hogy nem szívesen látnánk őket a volán mögött, gyerekekkel, idősekkel, kutyákkal és lámpaoszlopokkal teli utcákon. Még ha a legvégén át is mennek, és megkapják a jogsit, nem valószínű, hogy nyugodt lélekkel be mernénk ülni melléjük az autóba.
Ha az illető a sokadik ismételt próbálkozás helyett feltenné a kezét, és azt mondaná, "Tudod mit? Ezt nem nekem találták ki. Veszek inkább egy biciklit, meg egy buszbérletet.", még meg is tapsolnám, hogy képes volt szembenézni a nyilvánvalóval. Nem szólnám le, amiért feladja, nem mondanám rá, hogy hiányzik belőle a kitartás, nem elég eltökélt a célját illetően. Hisz csak felismerte a világos, egyértelmű jeleket, és rendelkezett annyi józan ésszel, hogy ne hagyja őket figyelmen kívül.
A lehető legjobb szándékok és helyes célok esetén is megesik néha, hogy rossz irányba indulunk el. És időnként nem derül ki, hogy nem ez a megfelelő út, amíg el nem indulunk rajta. Nem szégyen bevallani, ha ráébredünk, nem arrafelé tartunk, ahová el szeretnénk jutni. Ha rájövünk, hogy az iskola, ahová beiratkoztunk, nem nekünk való, hogy nem rendelkezünk egy adott állás betöltéséhez szükséges kvalitásokkal, hogy másik városba költözni nem is volt olyan jó ötlet, vagy hogy önkormányzati képviselőként nem tudunk elég időt tölteni a családunkkal, akkor bizony nem is olyan könnyű bevallani, hogy nem volt igazunk. Ez nem meghátrálás, nem gyávaság. Hanem bátorság.
Az a meghátrálás, ha azért adunk fel valamit, mert nem vagyunk hajlandóak a szükséges erőfeszítésekre, ódzkodunk a kemény munkától, félünk a kudarctól. De mi, akik alkalmazzuk a Szabályokat, mi ilyen okból nem hátrálunk meg. Megacélozzuk az elszántságunkat, és zokszó nélkül folytatjuk a munkát. De aki helyesen alkalmazza a szabályokat, az felismeri, ha veszített. Ha minden jel arra mutat, hogy rossz irányba tart, akkor képes ezt belátni, és változtatni rajta. Senki sem lehet mindenben tökéletes, és néha ki kell próbálnunk valamit, hogy lássuk, vajon megy-e, nekünk való-e. És meglehet, a válasz az lesz, hogy nem.
Néhány éve egy magas rangú kormányzati tisztviselő lemondott a posztjáról, és azzal vált híressé, hogy egyszerűen csak annyit mondott: "Nem vagyok alkalmas erre a munkára." Nos, odáig nem tartottam valami sokra az illető hölgyet, de a nyilatkozat hatására nagyot nőtt a szememben (és nem csak az enyémben). Nem kevés bátorság kellett hozzá. A miniszteri posztra talán nem ő volt a legalkalmasabb, de őszinteség, bátorság és önismeretét tekintetében kétségtelenül kiemelkedett a politikusok tengeréből. Nagyszerű példát mutatott rá, ha valamit a megfelelő módon, a megfelelő időben adunk fel, az nem gyengeségről árulkodik, hanem erős jellemre utal.
Tizenötödik szabály: Vedd észre, ha vesztettél! (Tudd, mikor kell feladni!)
Ennek a bejegyzésnek nincs semmi aktualitása, csak ez a tizenötödik, ez szabály van soron. Most épp nem akarok feladni semmit, tolom ezerrel a dolgokat, csinálom a melóban, amit rám pakolnak, megint szerkesztek egy könyvet, mostanában kifejezetten rendszeresen blogolok, és Katával is jól megvagyunk. Az viszont igaz, hogy Kata gyakorta a fejemhez vágja, nagyon könnyen feladok dolgokat. Például nem erőltetem a szabadidő közös eltöltését a családjával, miután azt párszor kipróbáltam, de nem okozott túl nagy élvezetet. Szerinte jobban kellene igyekeznem. Ami számomra igen fura megközelítése a dolognak, mivel az a tapasztalatom, hogy a világ telis-tele van olyan dolgokkal, amiket kifejezetten képes vagyok élvezni, anélkül is, hogy fogcsikorgatva kéne erőlködnöm, hogy kellemesnek találjam őket.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése