Szív, velő és rizsa

A menekültválsággal kapcsolatosan érvelők általában vagy elsősorban érzelmi alapon, vagy pedig kizárólag észérvek alapján próbálják értelmezni, kezelni a kialakult helyzetet. És ez független attól, hogy befogadó vagy elutasító állásponton vannak. Van, aki azt mondja, hogy szegény menekülők, ők is emberek, és be kell őket fogadni, mert nem tehetnek róla, hogy hová születtek, és ugyanúgy joguk van az emberi életre, és háború dúl a hazájukban, az életük forog veszélyben. Mások szerint, ezek nem az életüket féltik, hanem kényelmesebb életre vágynak, nem az első biztonságos országba igyekeznek, hanem oda, ahol a leginkább bőkezű a szociális ellátórendszer, ráadásul eszük ágában sem lesz beilleszkedni, a saját intoleráns, erőszakos, idegen kultúrájukat akarják majd ránk erőltetni. Ők egyaránt érzelmi húrokat pengetnek, a szívükkel gondolkodnak. Egyesek véleménye az, hogy nemzetközi egyezmények, emberi jogi szabályok, alkotmányos jogok vonatkoznak a menedékkérőkre, és az elöregedő Európa problémáit ők fogják megoldani. Mások meg azzal érvelnek, a gyakorlat bebizonyította, ezeket az embereket nem sikerül integrálni, párhuzamos társadalmakat hoznak létre, jogokat követelnek, de nem tisztelik a mi kultúránkat, törvényeinket. Ők pedig csak a tényeket veszik figyelembe, csak az agyvelejüket használják.

Az igazsághoz ritkán jutunk el szélsőséges és egyoldalú megközelítésekkel. És ahogy az egyes szervezeteknek eltérő feladataik vannak, úgy eltérő szemléletre is van szükségük. Mondok példát. Az igazságszolgáltatásnak abból kell kiindulnia, hogy akivel szemben felmerült valamilyen gyanú, az ártatlan, mindaddig, amíg be nem bizonyosodik a bűnössége. A titkosszolgálatok ezt pont fordítva csinálják, ha valakiről azt gyanítják, egy idegen államnak kémkedik, azt kémként fogják kezelni, mindaddig, amíg be nem bizonyosodik az ellenkezője. A segélyszervezeteknek az a dolga, hogy válogatás nélkül, minden rászorulónak segítsenek. Egy ország kormányának ennél sokkal összetettebb feladata van, társadalmi stabilitás, nemzetközi kapcsolatok, belpolitikai erőviszonyok, költségvetési egyensúly, közbiztonság, áru- és személyforgalom akadálymentessége stb. Egy segélyszervezet, ha ételt és vizet oszt a migránsoknak, azzal nem tud nagyon mellényúlni. Egy kormánynak bonyolult, folyton változó körülmények, egymásnak feszülő érdekek közt, korlátok közé szorítva kell lavíroznia, és bármit is csinál, valakinek sérti majd az érdekeit, és az ellenzéke minden lépését bírálni fogja.

Valami régi görög, cinikus bölcselő szerint a demokratikus kormányzás lényege, hogy ki kell találni, mit akarnak az emberek, és aztán azt kell nekik parancsba adni. A modern demokrácia annyival fejlettebb, hogy a tömegkommunikáció segítségével azt is befolyásolni tudja, hogy mit akarjanak az emberek. A demokratikus kormányok ésszel, logikusan kormányoznak, és a polgáraik (választóik) szívére, érzelmeire hatva kommunikálják a lépéseiket, hogy uralmon maradhassanak. A szíriai háború nem most kezdődött, és érdekes módon, Afganisztánban és Pakisztánban is pont most vált olyanná a helyzet, hogy felkerekedjenek az emberek. És ennek természetesen semmi köze sincs ahhoz, hogy Németországban valakik rájöttek, hogy a versenyképességük egyetlen akadálya a munkaerő magas költsége. Nem, a németek csupaszív emberek, a keblükre ölelik a szűkölködőket, felemelik a náluk rosszabb sorban élőket, mert ők sohasem nézik a saját érdekeiket. Ezért van az, hogy a német fuvarozókat, az olcsó munkaerővel, a saját piacaikról kiszorító kelet-európai szállítmányozóknak előírják, hogy a német határokon belül a sofőröknek ki kell fizessék a német minimális órabért, ugyanakkor be akarják vezetni az u.n. migráns minimálbért, hogy a menekülteknek törvényesen lehessen kevesebbet fizetni.

A munkanélküliekkel teli európai tagállamokkal (spanyolok 22%, portugálok 13%, olaszok 12%, horvátok 17%, görögök 26%) szolidárisan a német munkaerőhiány kezelésére helyes eljárás természetesen az, hogy az EU-n kívülről becsábítunk egymillió menekültet, kétszázezer olcsó bérmunkást (és bónuszként még pár ezer diplomást a hiányszakmákban) befogunk munkára, az analfabétákat, bűnözőket, rokkantakat, mindazokat, akik nem tudnak vagy nem akarnak dolgozni, meg majd kvóták alapján szétosztjuk a többi európai államnak. Ez a humánus, európai módszer. Anglia mint tudjuk, nem a kontinens, igazából nem is Európa, nem része a schengeni övezetnek sem, a közös valuta helyett is a saját pénzüket használják, és ugye az angolok mindig is Amerikához húztak, szóval tőlük semmi jó nem várható. Az ugye világos, hogy mekkora ostobaság odamenni a törökországi menekülttáborokba, és kihirdetni, hogy onnan befogadunk 20.000 menekültet. Mert ott mindenkit le lehetne ellenőrizni, ott vannak a papírjaik, a török hatóságok feljegyzései, hogy mikor érkeztek, kik az erőszakos, békétlen emberek. (Nem valószínű, hogy az ISIS dzsihadista harcosai alvó ügynökként két évig sátortáborban húzzák meg magukat.) És ez a megoldás ugye teljességgel alkalmatlan rá, hogy meggyőzze az embereket, felesleges nekiindulni a zöldhatárnak. És ugye az is világos, hogy akit Angliába fogadnak be, fél éves törökországi angol nyelvtanfolyam után, angliai munkahelyet biztosítva neki, az ugyanúgy, kvótáktól függetlenül össze-vissza fog kóborolni egyik EU-s államból a másikba, hátha ott majd adódik valami jobb lehetőség.

Tényleg nincs olyan megoldás, ami ésszel és szívvel is helyesnek tűnik? Elvileg a kormányokban a legokosabb embereknek kéne ülniük, vagy legalább is kéne legyen annyi agyuk, hogy tudják, kik a legokosabbak, tanácsot kérjenek tőlük, és a szerint járjanak el. A baj az lehet, ha a kormányon lévők és a tanácsadóik okosak, de tisztességtelenek. Mert akkor elsősorban a saját érdekeiket nézik, nem a menekültekét, és nem is a választóikét. Aztán majd ügyesen kommunikálják a dolgokat. Van egy behaviorizmus nevű elméleti pszichológiai irányzat, ami durván leegyszerűsítve azt mondja, nem érdekes, mit mond valaki, azt figyeljük meg, hogy mit csinál. Hát figyeljük meg Németország, Magyarország és Anglia lépéseit, hogy azok mennyire szolgálták az adott országnak, az ország munkavállalóinak, munkaadóinak, a migránsoknak és a többi európai államnak, más kormányoknak az érdekeit. Ne figyeljünk rá, mit kommunikálnak a médiában, csak azt nézzük, hogy mit csinálnak. Ami egyértelműnek tűnik, hogy elsősorban minden állam a saját érdekeit követi. Különbség csak abban van, hogy kit igyekszik kiszolgálni (a választópolgárait, vagy a választási küzdelemhez pénzt biztosító nagytőkéseit), ezeknek mik az érdekeik, és mindeközben mennyire figyelnek oda a szomszédaikra, törekednek-e valamiféle kompromisszumra, együttműködésre, és a diplomáciájuk mennyire erőszakosan vagy taktikázva próbálja a többi államra erőltetni a saját akaratát. A többi csak rizsa.