Ezt a szabályt nehéz tartanom. Odáig vagyok egy jó kis ordítozásért. Hatalmas, nyüzsgő családban nőttem fel, ahol a kiabálás életmód volt, és az egyetlen lehetőség, hogy észrevetesd magad, figyelmet kapj. Hogy ez működészavaros? Az. Zajos? Igen. De segít? Nem igazán.
Az egyik fiam örökölte az ordítozás gént, és nagyon jól csinálja. Állandó a kísértés, hogy csatlakozzam hozzá. Szerencsére a szabály, te légy az utolsó, aki felemeli a hangját, hagy némi kibúvót. Ha ő kezdi, akkor szabad visszakiabálnom. De igen komolyan szoktam próbálkozni, hogy ne tegyem. Számomra a kiabálás rossz dolog, annak a jele, hogy elvesztettem az önuralmam, és kifogytam az érvekből. Egyszer egy ügyvéd, egy lelkész fia beleolvasott az apja prédikációjába. Egy helyen odaírta ceruzával a margóra, hogy "itt kezdj el kiabálni, az érvelés gyenge". Azt hiszem, ez jól összefoglalja a lényeget.
Akárhányszor kiabálni kezdtem, minden egyes alkalommal megbántam. Emlékszem, egyszer mekkora patáliát csaptam egy egy ismert elektronikai lánc üzletében egy tönkrement videolejátszó miatt. Akkor elértem amit akartam, de az igazság az, hogy ez nem volt szép dolog, és mélyen belül azóta is szégyenlem magam miatta.
Tizenegyedik szabály: Te légy az utolsó, aki felemeli a hangját! (Mindig az kezd el kiabálni, akinek gyengébbek az érvei.)
Mit tegyél, ha te is örökölted az ordítozás gént, akárcsak én? Arra jöttem rá, hogy a legjobb, ha kisétálok a problémás szituációból, hogy elkerüljem a biztosan bekövetkező kiabálást. Ez nem könnyű, különösen ha tudod, hogy neked van igazad. Olyan sok dolog van, ami kiabálásra ingerel minket, annyi helyzet, ahol azt érezhetjük, ha félretoljuk a higgadtságot, és bevetjük az indulatainkat is, akkor célt érhetünk. Csakhogy valódi emberi lényekkel van dolgunk, akiknek szintén vannak érzéseik, ezért részünkről a kiabálás megengedhetetlen - még akkor is, ha ők kezdik el.
Két okból szokták az emberek elveszíteni a higgadtságukat - ha méltánytalanság éri őket, és ha manipulálni akarnak másokat. Az első eset, ha rátaposol a lábukra, és nem kérsz elnézést, nem ismered el, hogy elkövettél ellenük valamit. Ebben a helyzetben joguk van dühöngeni. A második eset, amikor valaki arra használja az indulatait, hogy elérjen valamit - mintegy érzelmi zsarolással. Ekkor neked van jogod figyelmen kívül hagyni az illetőt, vagy kezelheted asszertívan (nyíltan, őszintén, magabiztosan, együttműködően) is a helyzetet.
Tudom, tudom, sok helyzetben a kiabálás helyénvalónak tűnik - a kutya ép elcsórja a vasárnapi ebédet; a gyerek nem rak rendet a szobájában; a számítógéped lefagy és a karbantartás nem javítja meg elég gyorsan; a graffitisek megint összefirkálják a házad falát; a telefonos ügyfélszolgálat menüjében újra és újra elkeveredsz, és már 20 perce nem sikerül elérned egy élő embert; a bolt ajtajra akkor akasztják ki a zárva táblát mikor odaérsz; egy szemétláda egyértelműen hülyére vesz, és szándékosan félreértelmezi amit mondasz.
És így tovább, és így tovább. De ha leegyszerűsíted a szabályt arra, hogy "én nem fogok kiabálni", akkor minden egyszerűvé válik, nem kell mérlegelned. Úgy fognak ismerni, hogy te vagy az az ember, aki mindig nyugodt marad, minden körülmények között. A nyugodt emberekre lehet számítani. A nyugodt emberekben megbíznak. A nyugodt embereket tisztelik, és felelősségteljes dolgokat bíznak rájuk. A nyugodt emberek tovább élnek.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése