Oldalak

2011-02-23

Könnyes szemgödör

A Halál megállt egy pillanatra a dombtetőn. Végignézett a holdfényben fürdő tájon. Balra az erdő, jobbra dombok, előtte a háttérben hegyek, középen egy kis lapály, rozzant viskóval, rogyadozó gazdasági épületekkel, kínnal feltört, sovány földdel. Kaszája nyelét a hóba szúrta, hátravetette a csuklyáját. Felnézett a tiszta, felhőtlen égre. Sziporkáztak a csillagok, a levegő szinte kristályosan dermedt volt. Talán a hideg tette. Vagy a csend. Vagy a mozdulatlanság. Ezen eltűnődött egy darabig. De tudta, hogy csak az időt húzza. Sziszegő hang hallatszott a koponyájából. Mintha levegő áramlott volna a fogai közt, bár lehelet párája nem látszott. Mégis, mintha egy sóhajtás lett volna. A fejét jobbra, majd balra hajtotta, ropogtak a csigolyacsontok. Hosszú volt a nap, mindjárt hajnal. Visszaigazította a fejére a kámzsát, kézbe vette a kaszát, és lesuhant a dombról. A hóban nem hagyott maga után nyomot.
Megállt ajtó előtt, hallgatózott. Apró kis neszek, hat lélegzet hangja. Mint füst a szitán, átgomolygott az ajtón. Mehetett volna az ablakon, a falon vagy a tetőn át is, de szerette az ilyen emberi dolgokat. Megállt az egyetlen helyiség közepén. Mellette a nagyasztal, szemközt a tűzhely. Aköré húzva a pad, az ágy és két szalmazsák. A padon a fiú aludt, olyan tíz éves fajta, egy felnőttre való rongyos kabátba burkolózva. Az ágyban a nő az ikrekkel a koszos, szakadt dunyha alatt. Mondjuk ezt inkább csak sejtette. Mindössze az asszony haját látta szétterülni a vánkoson, a beléakadt tollpihékkel. A két kislányt eltakarta a nő, ahogy testével, karjaival körülölelte, melegítette őket. Az egyik szalmazsákon az öreg, a másikon a férfi aludt. Mindketten rojtos szélű lópokrócba csavarták magukat. A tűz leégett, csak a parázs pislákolt. Reggel fújni kell majd, mire sikerül a szalmával, a gallyakkal lángot ébreszteni.
A Halál csendesen kihúzta az egyik durván faragott széket, és leült az asztalhoz. Kaszáját maga mellé, a földre fektette, és csontos tenyerébe hajtotta a fejét. Lassan világosodik, mindjárt itt a hajnal. És addig neki még dolga van. Kettő még kell a létszámhoz. Tudta, hogy ez a kunyhó lesz a legnehezebb, azért is hagyta a végére. Igazából hármat kellett volna vigyen innen, de a hídon talált egy részeget, aki azon az oldalon ment, amelyiken törött volt a korlát. Körülnézett, nem figyelte senki. Egy suhintás, és így nyert egy főt. De kettőnek akkor is el kell messe a fonalát. Csak melyik kettő legyen?
Ezt nagyon utálta. Amikor név szerint szerepelt valaki a tervben, az tiszta sor volt. Odamegy, lekaszálja és kész. De mikor csak annyi van, hogy "a folyótól a hegyekig - 17 fő - napkeltéig", az rettenetes. Ritka kiváltság a szabad akarat, de igazi szabadságot csak a tudatlanoknak ad. Még kezdő korában egyszer megtette, hogy másképp döntött. Név szerint szerepelt egy kisfiú a lapján. Ott állt a szobájában, a kályha mellett, aminek a résnyire nyitott ajtaján szivárgott vissza a széngáz. Nézte a kerek arcocskát, a kócos fürtöket. Nézte az asztalon szétszórt faragásokat. Tehetséges gyerek. Gondolt egyet, és becsukta a kályhaajtót. Másnap a fiúcska játszott a kis fűrészével. A fogadó udvarán átvágta egy kocsi kerekén a rögzítő csapszeget. Egy külön tekercsen szerepelt a tíz tétel. Neki kellett elmennie a megáradt vízmosáshoz, elhozni a hét utast, a kocsist és a két lovat. Azóta mindig teljesítette a tervet.
Sokan nem tisztelték. Egyszer J. azt mondta neki, hogy kiveszett belőle az emberek iránti szeretet, azért nincs neki szíve se. Akkor csak annyit válaszolt, hogy tűrni a fájdalmat, és meghalni értük, miközben tudja, hogy utána hazajöhet, az könnyű lesz majd, de döntéseket hozni, nap mint nap mérlegelni a rosszat és a rosszabbat, az nem olyan egyszerű. Aztán mikor megszabadította a szenvedéstől, a hálálkodásra csak annyit mondott, kár a szavakért, mert ugye neki nincs szíve. Az volt az első, amit kitépett magából, mert elviselhetetlenné tette a munkáját.
De elég a merengésből, gondolta. Mindjárt kel a nap, döntenie kell. Fogta a kaszáját, felállt, és az ágy mellé lépett. Innen jól látta mindegyiküket. Melyik kettőt? Az anyát ne, mert akkor tej híján nem maradnak meg az ikrek sem. És az három. A férfit se, mert nélküle az összes odavész. Az öreg? Az úgyis csak a terhükre van. Fél kézzel suhintott, elmetszette az ezüst szálat. Egy mély sóhajtás, és a lélek elsodródott mint egy száraz falevél a viharos szélben. Oké, még egyet. A fiút vagy az ikrek egyikét? Gyerünk, gondolkozz, mindjárt pirkad! Ha felnő vigyáz a húgaira. Vagyis csak a húgára. Jó, de melyik legyen? Az ágy fölé hajolt. Két kicsike gyermek. Rózsaszín az arcocskájuk. Hajuk fekete. Teljesen egyformák. Melyik legyen? Praktikusan az, amelyik közelebb van hozzá. Lehajolt, megcirógatta csontujjaival a hajacskáját és megcsókolta a halántékánál.
Ekkor zajt hallott kintről. A kéményen át egy pillanat alatt kint termett. A hold már lement, a nap még nem jött fel, de egész világos volt. A zörgés a csűrből jött. Máris a gerendák közt volt. A cirmos ráfújt és elmenekült. Mit keresett ez itt fent? Aztán meglátta. Az egereknél jóval félelmetesebb kártevő szabadult be. Egy vadkan! Agyaraival kihasította a zsákokat és ette a szemet. Látszott, így nem marad elég a következő aratásig. Ezért kellett volna hármat vigyen! A francba! Most mi legyen? Egy pillanatra eluralkodott rajta a kétségbeesés, aztán döntött. Más megoldás nincs. Ennek így kell lennie.

A férfi ébredt először. Kitakarózott, majd csendben élesztgetni kezdte a tüzet. Egy marék szalma, apró gallyak. Belekotort a parázs maradékába, és fújta. Halkan köhögött, ahogy beszívta a felszálló hamut. Az asszony is mocorogni kezdett. Az öreghez lépett, hogy kiküldje a kútra vízért. De hiába keltegette. Kétségbeesetten nézett a feleségére, az lesütötte a tekintetét. A fia álmosan nézett rá csipától összeragadt szemeivel. Letérdelt az öreg mellé, átkarolta és magához szorította a testet. Összeszorította a szemeit, összeszorította a fogait, és hangtalanul, könnyek nélkül zokogott. De csak egy sort, aztán nagyot sóhajtott, akadozva szívta be a levegőt.
Keze fejével megtörölte a szemét, majd a térde alá nyúlva karjába kapta az apja holttestét, és kivitte. Hátra a ház mögé, a gyümölcsös mellé, a tölgyfához. Ami alatt még az első fagyos hajnalok idején megásta a sírt, hogy ne kelljen majd a jeges földdel bajlódnia. Ahogy az ősszel köhögött, tudta nem éri meg a tavaszt az öreg. Leeresztette a gödörbe, majd beleereszkedett ő is, hogy eligazgassa. Aztán kimászott, és visszaindult kapáért, hogy ráhúzkodja a földet. Belépett a házba a Bibliáért. Hogy mégse csak úgy, mint egy kutyát. A fiú hozott vizet, és már a kását kavargatta a tűzhelyen. Nem nézett rá egyikük sem. Az asszony felült az ágyban, egyszerre szoptatta a két kicsit. Értetlenül bámulta őket. Már nem voltak egyformák. Az egyiknek a halántékánál megőszült egy tincs a hajában.
Kifelé menet meglátta, hogy a csűr ajtaja be van nyomva. Elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, letette a Bibliát a kút kávájára, és a kapát két kézre fogva óvakodott közelebb. A lábával nyitotta az ajtót, emelte a kapát. De nem látott semmit. Beljebb lépett, és akkor vette észre a pusztítást. Villant a szeme, számolta a zsákokat. Jól van, nem esett pótolhatatlan kár. A kapával megbökdöste a disznót. Nem moccant. Aztán megtapogatta, de nem látott vért, nem talált rajta sebet. Nem látszott betegnek sem. Tanakodott kicsit, de aztán legyintett. A lényeg az volt, hogy most már biztosan lesz mit enni tavaszig. Hús és zsír. Amit füstölni se kell, mert eláll a hidegben. Azért érdekelte, hogy mi történhetett az állattal. A dögnek még nem volt ideje kihűlni. Csak nem rég pusztulhatott el, talán úgy napkelte körül.

8 megjegyzés:

galathea írta...

Szeretem az írásaid.

AncsaT írta...

Szeretem, hogy szereted. :)
Ez fiksön. És a nonfiksön is elég "dokumentarista". Nálad pezsegnek az érzelmek. Én meg azt szeretem. :)

Señorita írta...

Haláli jó!
Ez a mondat különösen tetszett: "Mint füst a szitán, átgomolygott az ajtón."

AncsaT írta...

Igen, hírhedt vagyok a hasonlataimról. És így is cenzúráztam magam, mert az eredeti verzióban "átgomolygott, mint punciszag a csipkebugyin" szerepelt. :))

A.P.M. írta...

Nagyon jól esett másodjára és harmadjára is átolvasni írásodat. Különösen szeretem, ha a Halált nem csak, mint biológiai tényt jelenítik meg, hanem egy moralizáló, logikusan gondolkodó ember tulajdonságaival öltöztetik fel. Így mégsem tűnik valahogy olyan félelmetesnek vagy iszonyatosan elfogadhatatlannak az egész. Remélem ilyen gondolkodású Halállal kell majd nekem is szembenéznem egyszer. Mondjuk ráér a dolog még vagy hatvan évet :). A másik dolog: régen láttam már ennyire tömören, ilyen szép képben megírva az ok-okozatiság lényegét, átvágott csavar=10 halál.
Megkockáztatom, hogy némileg irigy vagyok az írásodra :D Ja, és bár cenzúra ellenes vagyok, de szerintem remek ötlet volt kihagyni a punciszagot! Leölte volna a novelládat. Ha vicc volt, akkor meg nem ártana gondolkodnom azon, hogy hol hagyhattam el félúton a humorérzékem :))))))

AncsaT írta...

Nagyon jól esett olvasni a dicsérő szavaidat. :)

Azt hittem, a cenzúrás megjegyzésem egyértelműen komolytalan, mert a punciszag talán határeset, de a csipkebugyi nyilvánvalóan nem illene ebbe a történetbe. :))

A.P.M. írta...

Azt hiszem nekem nem jött át a poén, de fejet kell hajtanom, a csipkebugyi valóban erős lett volna. :D:D:D:D
Az írásod valóban jó. Olyan ez mint a szobrászkodás valahol, nézi a szobrász a kövét, aztán hirtelen felpattan, kalapál, vés, farag, fúr, a végén lerakja a szerszámait, megnézi a művet, majd megcsóválja a fejét és újrakezdi. Csiszolja, finomítja, javítja a stílusát. Valahogy így van ez az írással is. Örülök, hogy nem az asztalfióknak írsz, hanem felvállalod azt.
Anno volt egy tanárom, aki azt mondta, hogy az irodalmat, az írást és az olvasást képzeljük el, mint egy zabkásahegyet. Ott kell ülnünk a tövében, kezeinkben kanalak és két pofára toljuk magunkba a kását. Aztán amikor nagyon bezabáltunk, undorunk támad. Pihenünk, de ez a kása világbajnok kása. Muszáj enni még belőle. Újból nekilát az ember, aztán amikor felnéz a hegyre azt látja, hogy kétszer akkora lett a hegy. Mindezek ellenére újból nekilátunk, pedig egyértelmű vereség a vége :))))
Írjál, írjál, írjál.

AncsaT írta...

Aha, írni meg úgy lehet megtanulni, hogy sokat olvas az ember. Betolja a kását, és megemészti. Aztán visszaböfögi. Ami kijön az az irodalom. A magas irodalom. Ha a túloldalon jön ki, az a népszerű irodalom. :)

Megjegyzés küldése