Könnyes szemgödör

A Halál megállt egy pillanatra a dombtetőn. Végignézett a holdfényben fürdő tájon. Balra az erdő, jobbra dombok, előtte a háttérben hegyek, középen egy kis lapály, rozzant viskóval, rogyadozó gazdasági épületekkel, kínnal feltört, sovány földdel. Kaszája nyelét a hóba szúrta, hátravetette a csuklyáját. Felnézett a tiszta, felhőtlen égre. Sziporkáztak a csillagok, a levegő szinte kristályosan dermedt volt. Talán a hideg tette. Vagy a csend. Vagy a mozdulatlanság. Ezen eltűnődött egy darabig. De tudta, hogy csak az időt húzza. Sziszegő hang hallatszott a koponyájából. Mintha levegő áramlott volna a fogai közt, bár lehelet párája nem látszott. Mégis, mintha egy sóhajtás lett volna. A fejét jobbra, majd balra hajtotta, ropogtak a csigolyacsontok. Hosszú volt a nap, mindjárt hajnal. Visszaigazította a fejére a kámzsát, kézbe vette a kaszát, és lesuhant a dombról. A hóban nem hagyott maga után nyomot.

Megállt ajtó előtt, hallgatózott. Apró kis neszek, hat lélegzet hangja. Mint füst a szitán, átgomolygott az ajtón. Mehetett volna az ablakon, a falon vagy a tetőn át is, de szerette az ilyen emberi dolgokat. Megállt az egyetlen helyiség közepén. Mellette a nagyasztal, szemközt a tűzhely. Aköré húzva a pad, az ágy és két szalmazsák. A padon a fiú aludt, olyan tíz éves fajta, egy felnőttre való rongyos kabátba burkolózva. Az ágyban a nő az ikrekkel a koszos, szakadt dunyha alatt. Mondjuk ezt inkább csak sejtette. Mindössze az asszony haját látta szétterülni a vánkoson, a beléakadt tollpihékkel. A két kislányt eltakarta a nő, ahogy testével, karjaival körülölelte, melegítette őket. Az egyik szalmazsákon az öreg, a másikon a férfi aludt. Mindketten rojtos szélű lópokrócba csavarták magukat. A tűz leégett, csak a parázs pislákolt. Reggel fújni kell majd, mire sikerül a szalmával, a gallyakkal lángot ébreszteni.

A Halál csendesen kihúzta az egyik durván faragott széket, és leült az asztalhoz. Kaszáját maga mellé, a földre fektette, és csontos tenyerébe hajtotta a fejét. Lassan világosodik, mindjárt itt a hajnal. És addig neki még dolga van. Kettő még kell a létszámhoz. Tudta, hogy ez a kunyhó lesz a legnehezebb, azért is hagyta a végére. Igazából hármat kellett volna vigyen innen, de a hídon talált egy részeget, aki azon az oldalon ment, amelyiken törött volt a korlát. Körülnézett, nem figyelte senki. Egy suhintás, és így nyert egy főt. De kettőnek akkor is el kell messe a fonalát. Csak melyik kettő legyen?

Ezt nagyon utálta. Amikor név szerint szerepelt valaki a tervben, az tiszta sor volt. Odamegy, lekaszálja és kész. De mikor csak annyi van, hogy "a folyótól a hegyekig - 17 fő - napkeltéig", az rettenetes. Ritka kiváltság a szabad akarat, de igazi szabadságot csak a tudatlanoknak ad. Még kezdő korában egyszer megtette, hogy másképp döntött. Név szerint szerepelt egy kisfiú a lapján. Ott állt a szobájában, a kályha mellett, aminek a résnyire nyitott ajtaján szivárgott vissza a széngáz. Nézte a kerek arcocskát, a kócos fürtöket. Nézte az asztalon szétszórt faragásokat. Tehetséges gyerek. Gondolt egyet, és becsukta a kályhaajtót. Másnap a fiúcska játszott a kis fűrészével. A fogadó udvarán átvágta egy kocsi kerekén a rögzítő csapszeget. Egy külön tekercsen szerepelt a tíz tétel. Neki kellett elmennie a megáradt vízmosáshoz, elhozni a hét utast, a kocsist és a két lovat. Azóta mindig teljesítette a tervet.

Sokan nem tisztelték. Egyszer J. azt mondta neki, hogy kiveszett belőle az emberek iránti szeretet, azért nincs neki szíve se. Akkor csak annyit válaszolt, hogy tűrni a fájdalmat, és meghalni értük, miközben tudja, hogy utána hazajöhet, az könnyű lesz majd, de döntéseket hozni, nap mint nap mérlegelni a rosszat és a rosszabbat, az nem olyan egyszerű. Aztán mikor megszabadította a szenvedéstől, a hálálkodásra csak annyit mondott, kár a szavakért, mert ugye neki nincs szíve. Az volt az első, amit kitépett magából, mert elviselhetetlenné tette a munkáját.

De elég a merengésből, gondolta. Mindjárt kel a nap, döntenie kell. Fogta a kaszáját, felállt, és az ágy mellé lépett. Innen jól látta mindegyiküket. Melyik kettőt? Az anyát ne, mert akkor tej híján nem maradnak meg az ikrek sem. És az három. A férfit se, mert nélküle az összes odavész. Az öreg? Az úgyis csak a terhükre van. Fél kézzel suhintott, elmetszette az ezüst szálat. Egy mély sóhajtás, és a lélek elsodródott mint egy száraz falevél a viharos szélben. Oké, még egyet. A fiút vagy az ikrek egyikét? Gyerünk, gondolkozz, mindjárt pirkad! Ha felnő vigyáz a húgaira. Vagyis csak a húgára. Jó, de melyik legyen? Az ágy fölé hajolt. Két kicsike gyermek. Rózsaszín az arcocskájuk. Hajuk fekete. Teljesen egyformák. Melyik legyen? Praktikusan az, amelyik közelebb van hozzá. Lehajolt, megcirógatta csontujjaival a hajacskáját és megcsókolta a halántékánál.

Ekkor zajt hallott kintről. A kéményen át egy pillanat alatt kint termett. A hold már lement, a nap még nem jött fel, de egész világos volt. A zörgés a csűrből jött. Máris a gerendák közt volt. A cirmos ráfújt és elmenekült. Mit keresett ez itt fent? Aztán meglátta. Az egereknél jóval félelmetesebb kártevő szabadult be. Egy vadkan! Agyaraival kihasította a zsákokat és ette a szemet. Látszott, így nem marad elég a következő aratásig. Ezért kellett volna hármat vigyen! A francba! Most mi legyen? Egy pillanatra eluralkodott rajta a kétségbeesés, aztán döntött. Más megoldás nincs. Ennek így kell lennie.

---

A férfi ébredt először. Kitakarózott, majd csendben élesztgetni kezdte a tüzet. Egy marék szalma, apró gallyak. Belekotort a parázs maradékába, és fújta. Halkan köhögött, ahogy beszívta a felszálló hamut. Az asszony is mocorogni kezdett. Az öreghez lépett, hogy kiküldje a kútra vízért. De hiába keltegette. Kétségbeesetten nézett a feleségére, az lesütötte a tekintetét. A fia álmosan nézett rá csipától összeragadt szemeivel. Letérdelt az öreg mellé, átkarolta és magához szorította a testet. Összeszorította a szemeit, összeszorította a fogait, és hangtalanul, könnyek nélkül zokogott. De csak egy sort, aztán nagyot sóhajtott, akadozva szívta be a levegőt.

Keze fejével megtörölte a szemét, majd a térde alá nyúlva karjába kapta az apja holttestét, és kivitte. Hátra a ház mögé, a gyümölcsös mellé, a tölgyfához. Ami alatt még az első fagyos hajnalok idején megásta a sírt, hogy ne kelljen majd a jeges földdel bajlódnia. Ahogy az ősszel köhögött, tudta nem éri meg a tavaszt az öreg. Leeresztette a gödörbe, majd beleereszkedett ő is, hogy eligazgassa. Aztán kimászott, és visszaindult kapáért, hogy ráhúzkodja a földet. Belépett a házba a Bibliáért. Hogy mégse csak úgy, mint egy kutyát. A fiú hozott vizet, és már a kását kavargatta a tűzhelyen. Nem nézett rá egyikük sem. Az asszony felült az ágyban, egyszerre szoptatta a két kicsit. Értetlenül bámulta őket. Már nem voltak egyformák. Az egyiknek a halántékánál megőszült egy tincs a hajában.

Kifelé menet meglátta, hogy a csűr ajtaja be van nyomva. Elmorzsolt egy szitkot az orra alatt, letette a Bibliát a kút kávájára, és a kapát két kézre fogva óvakodott közelebb. A lábával nyitotta az ajtót, emelte a kapát. De nem látott semmit. Beljebb lépett, és akkor vette észre a pusztítást. Villant a szeme, számolta a zsákokat. Jól van, nem esett pótolhatatlan kár. A kapával megbökdöste a disznót. Nem moccant. Aztán megtapogatta, de nem látott vért, nem talált rajta sebet. Nem látszott betegnek sem. Tanakodott kicsit, de aztán legyintett. A lényeg az volt, hogy most már biztosan lesz mit enni tavaszig. Hús és zsír. Amit füstölni se kell, mert eláll a hidegben. Azért érdekelte, hogy mi történhetett az állattal. A dögnek még nem volt ideje kihűlni. Csak nem rég pusztulhatott el, talán úgy napkelte körül.