Szeretek tömegközlekedni. Alaposan végiggondoltam, hogy nem csak savanyú-e a szőlő, hogy se kocsim, se jogsim. De tényleg szeretek úgy utazni, hogy közben nincs rajtam felelősség, hogy esetleg elgázolom, nekimegyek, összetöröm, stb. Nem húzza senki a száját, hogy naná, persze, hogy nő vezeti, nem nyomom a dudát vértolulástól vöröslő fejjel, nem húzódok az út szélére és lököm ki az ajtót, hogy most kiszállsz anyukám és jössz gyalog, vagy befogod hazáig. Nem legyezem a motorházból felszálló gőzt, számolgatva mibe fog ez kerülni, csak fél füllel hallgatom, a MOL 3 Forinttal emeli vagy csökkenti az árakat. Helyette minden nap jut majd egy óra plusz időm olvasni. (köszönöm amazon.com) Meg egy csomó mindenkivel találkozom. Nem mondom, hogy rajonganék az emberekért, általában annyi pont elég is belőlük, de össze lehet így futni olyan arcokkal, akiket sajnálnék kihagyni.
Mint egyik reggel a Tólókocsis Pasit. Aki ült a kerekesszékben, az arra kijelölt helyen, háttal a menetiránynak, megtámasztva a kipárnázott tartóval, kézifék behúzva, ahogy kell. Előtte egy 10 év körüli kissrác parádézott. Az anyja csak ráncolta a homlokát, rászólt, hogy kapaszkodjon, de hiába. A busz fékezett, a gyerek megbillent, majdnem elesett. A tolókocsis ürge emelte a kezét, hogy elkapja, meg ne üsse magát. Ki is az aki segítségre szorul? Meg a süketnéma anyuka a gyerekével. Illetve nem is tudom, melyikük a siket, vagy néma. Vagy mindkettő? Mind a ketten, vagy csak egyikük? Az biztos, remekül elvoltak. Jeleltek egymásnak, beszélgettek. Valami hangokat is hallattak időnként, messze voltam, nem értettem, jelent-e bármit, bár nekik jelentett. Ahogy egymásra néztek láttam, szájról is olvasnak. És csak ujjal jeleltek, mert a zsúfolt buszon nincs hely a szélesebb gesztusoknak. Ugyanakkor úgy éreztem, egy burok veszi körül őket. Szinte láttam is. Kizárták a külvilágot, és csak egymásra figyeltek. És boldogok voltak. Onnan is látszott.
Furcsa, hogy mindenféle sérültnek meg korlátozottnak nevezzük őket. Egy vak számára mi lehetnénk szaglás- és tapintáskorlátozottak. Vagy a vak hegedűsnek zeneileg sérültek, akik látunk, de a fülünk bot. Most akkor ki sajnáljon kit? Én úgy hiszem, hogy mindenféle testi akadálytól független, hogy mennyi van egy emberben. Mennyi vágy, igény, törekvés, gazdagság, ami kifejezésre vágyik. Ha ez valamilyen formában akadályba ütközik, akkor keres magának egy másik utat. Nem hiszem, hogy sajnálni kéne őket, különösen nem lesajnálni. Hogy a tolókocsisnak vézna a lába, sorvadtak az izmai, mert nem használja őket, a kezével hajtja a kerekeit? Ülj le vele szkanderozni! :)
Ma is volt egy érdekes figura a buszon. Felszállt, és folyamatosan morgott. Úgy értem maga elé beszélt mindenfélét. Hogy ez a rohadt város, a rohadt polgármester, a rohadt busz meg a rohadt sofőr. A megállóban mikor kinyílt az ajtó: "Rohadt hideg van! Csukjad már be te gyökér! Hát nem csukja! Még egy ilyen mocsok! Egy genetikai hulladék! Induljál már gyökér! Te meg ne röhögjél, te is egy genetikai hulladék vagy!" Elég üres volt a busz hátulja, senki nem nézett rá, szerintem simán csak magában nyomta, kiröhögte saját magát, és beszólt magának. Úgy tűnt, nincs szüksége senkire egy veszekedéshez. Elintézte egyedül is. Aztán arra gondoltam, ilyen belső párbeszéd, belső monológ az emberek többségében zajlik. Talán nem ennyire ütős stílusban, de sokan morognak magukban. Ez az ember lehetőséget nyújt nekik a tanulásra. Hogy rádöbbenjenek, ugyanezt teszik ők is, és ha kicsit finomabban is, az ugyanúgy nem vezet sehova, sőt káros. A zakkant kisöreg, a nevetséges tata lehet, hogy egy valódi Bódhiszattva, aki megvilágosodást hoz az embereknek. A buszon szinte mindenki magába mélyed és gondolkodik. Ez manapság nem sokszor fordul elő. Egy tömegközlekedési eszköz kitűnő hely a tanításra!
4 megjegyzés:
Szeretek kifelé nézni a busz ablakán amikor messzebb megyek. Tudom, hogy én nem sietek sehova, és jó nézni a kis tanyákat, erdőket. Néha lehet látni mindenféle állatot meg embereket. Olyan megnyugtató, és minden úgy van jól ahogy van. Meg ha hosszabb útról hazaérek hirtelen ismerősebb lesz az itthoni táj, még akkor is, ha éppen ara még sose jártam.
régen sokat gondolkoztam azon, hogy vajon egy születésétől vak embernek hiányzik a látás?
Marha jó ez a film!!!!!
répa
Egy csomó mindent szeretnék én is kérdezni vaktól, sikettől, némától, hogy hogyan élnek meg dolgokat, mennyiben más az, ahogy megtapasztalják a világot, másképp gondolkodnak-e, másképp szemlélik-e a dolgokat. Mert ők olvashatnak arról, milyennek látjuk a színeket, halljuk a zenét, de nekünk ez kimarad. Mennyiben más Braille-írást olvasni, mint latin betűket? Akinek a jelbeszéd az anyanyelve, miben gondolkodik másképp?
A film tényleg szenzációs. Felébrednek, felélednek az emberek. Az arcokat néztem, a szemeket, milyen unottak, üresek, aztán meg mennyi élet költözik beléjük. Lehet, hogy nem sokan értették filozófiai mélységében, a csan-buddhista koannak is tekinthető tanítást, viszont kétségtelenül megtapasztalhattak egy másféle létezési formát, és azt, hogy lehetséges az átmenet ebbe, méghozzá különösebb erőfeszítés nélkül.
Ez a film tökéletes lezárása a napnak. :) Már ott elkezdtem vigyorogni, amikor még csak megjelent a mosoly emberünk szája sarkában. :)
Nagyon igaz, hogy a tömegközlekedés mágnesként vonzza az ilyen-olyan fura fazonokat. A múltkor hajnalban egy olyan valakit sodort mellém az élet, aki hangosan szavalt. Gladiátor volt a saját kis világában, éppen harcba indult és már nem emlékszem melyik római császárt éltette. :) Én bizony elkezdtem mosolyogni.
Amikor még versenyszerűen sportoltam, játszottam siketek ellen, akik pontosan úgyanúgy reagáltak minden mozzanatra, mint a mi csapatunk. Már az, hogy ugyanabban a bajnokságban indultak, mint mi, bizonyította, hogy nem óhajtanak külön ligát maguknak, nem tartják különbnek, másnak magukat, mint mi, akiknek a teljes érzékelés paletta a rendelkezésünkre áll. A hallás nem játszott központi szerepet ebben a sportban, de nem hallották a labda pattogását, az edző szavait, amit meccs közben mondhatott, vagy a zsibongást, ami betöltötte a termet. Viszont ugyanúgy küzdöttek, hajtottak, akartak, mint mi. Simán elérték, hogy tiszteljem őket, mint ahogy egy gladiátor tiszteli a másikat a csatában (ha már volt szó korábban róluk), és ne érezzek semmiféle sajnálatot esetleg. A meccs végi kézfogáskor tapasztaltam, hogy a tisztelet kölcsönös volt.
Megjegyzés küldése