Az első rész után elolvastam a másodikat is. Kellemes meglepetés volt. Az első kiszámíthatósága után itt tényleg voltak meglepő fordulatok, csavarok. A történet kifejezetten izgalmas lett abból a szempontból, hogy végig kíváncsi voltam, mi fog történni a következő fejezetben. Egész a legvégéig történtek váratlan dolgok, melyekre nem számítottam. Határozottan sokat javult az előző kötethez képest, és szinte tűkön ülve várom a harmadik meg a negyedik kötetet. A Rot & Ruin és a mostani Dust & Decay után következik a Flesh & Bone, majd a Fire & Ash. Hangzatos és ígéretes címek.
A szöveg kellemesen gördülékeny volt, gyakorta úgy belefeledkeztem az izgalomba, hogy fel sem tűnt, idegen nyelvű szöveget olvasok. Persze időnként kizökkentem ebből a hangulatból, mikor valami komolyabb értelmezési kihívás elé állított. Például a szövegben több helyen feltűnt a c'mon kifejezés. Érdekes módon, ha kihagytam, akkor is minden értelmes maradt. Hm, talán valami indulatszó? A Kindle szótára nem segített rajtam, nem adott találatot. A c' az egy helyről volt ismerős, c'est la vie. Talán ez valami francia? Már majdnem túl voltam a könyv felén, mikor egy mondatba a c'mon helyére egyetlen kifejezés illett. Come on! Ááááááá.
A szereplők jellemrajra sokat színesedett. A fiú meg a lány nem egyszerűen fülig és nyálasan szerelmes kamaszok. Vannak kétségeik. Vajon az érzelmeik tényleg egymásnak szólnak, vagy csak az események sodorták őket össze, és a szűk kínálatból nem igazán akadt más? A zombik se olyan unalmasak, van egy csomó nyitott kérdés velük kapcsolatban. Vajon mennyi emberi maradt bennük? És úgy tűnik, mintha valami változna. Szokatlan, gyors zombikkal is találkozunk. És nem csak "friss" hússal, hanem olyannal, aki eleve ilyen eltérő típus.
Találkozunk sok új arccal, rossz fiúkkal, jó fiúkkal. (Lányokkal is persze, ez csak amolyan szexista szófordulat.) Itt már nem vagyok annyira egyértelműen elégedett. Egy korábbi vadőrből a zombijárvány után mitől lesz, olyan magányos remete, aki mellesleg ihletett filozófus és pszichoterapeuta is egyszerre? A szörfös srácok buggyantsága persze aranyos, de kissé túlzott könnyedén megy a zombiirtás. A jófej fejvadászok nagyon könnyen győzik le az élőhalottakat. Nem is értem, miért nem tisztították még meg az egész környéket. Talán félnek, hogy nem maradna munkájuk?
A rosszfej fejvadászok és egyéb gonosztevők az előző részben szórakozásból irtották a zombikat. Talán ezzel hasznosabbá tették magukat. Most viszont olyan gonosznak tűnnek, hogy felmerül a gyanú, a kép, amit sugallnak róluk, manipulált. A történelmet a győztesek írják, és befeketítik az ellenfeleiket. Magukat meg tisztára mossák. A jók persze mindenféle balesetekben, zűrökben megsérülnek, és hendikeppel indulnak a végső szent küzdelemben. A rosszak egészségesek, sértetlenek, erősek és félelmetesen, brutálisan jó harcosok. Az esélyek felől nem lehetnek kétségeink, csak az igazságérzetünk, a szívünk, és az esélytelen iránti szimpátiánk miatt szurkolunk a jóknak.
Az egész felvezetés, és utána persze maga a küzdelem is erőteljesen emlékeztet az amerikai birkózásra. Vagy, ha úgy ismerősebb, a pankrációra. Véres és kegyetlen harcot látunk, azonban legbelül tudjuk, hogy előre le van vajazva minden, és hiába áll vesztésre a jó, hiába múlja felül erőben és számban a rossz, a jók hiába küzdenek tisztességesen és emiatt hátrányban, a rosszak hiába vetnek be minden aljas trükköt és cselt, a végén úgyis a nézőközönség megelégedésére fog zárulni minden. Ezt érezhette a szerző is így a végére tartogat még egy kis feketelevest, de az már csak hab a tortára.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése