2012. június 19., kedd

Tanulás helyett

Elméletileg ezerrel készülök az államvizsgára, de azért már sikerült elolvasnom a "Szingli fejvadász" első kötetét. A filmet láttam előbb, néhol eltér kissé a könyvtől, és nem vagyok benne biztos, hogy a könyv vezetné jobban a cselekményt. Csak azért mondom, mert volt aki a filmet leszólta a könyvhöz képest. Persze egyik se érdemel díjat, irodalmi Nobelt vagy Oszkárt, de én egész jól elszórakoztam mindkettőn, különösen tanulás helyett. És nekem Katherine Heigl is bejött a filmben. Talán nem az a kifejezett olasz-magyar típus (tudom már miért jön be neked ez a csaj Tea!), de én odáig vagyok érte, mióta láttam a "100 Girls" c. filmben, ami egyébként a világ legjobb tinivígjátéka. Kockás inget hordott, vetkőzős csocsót játszott, és nem mellesleg kiderült, hogy... áh, nem árulom el, nézzétek meg a filmet!
Fecó tök jó fej kissrác. Zseniális humorérzéke van, amit tuti nem Katától örökölt. Ketten ülünk az asztalnál, vacsorázunk. Ő rakott karfiolt, én az előző napról maradt paprikás krumplit. Mondta, hogy inkább a karfiolt enné, tekintve, hogy a hétvégén az egyik osztálytársának a szülinapi bulijában kint voltak a szüleinek a hétvégi telkén, és paprikás krumplit főztek bográcsban. Tegnap paprikás krumplit vacsorázott itthon, ma pedig a nyári napköziben paprikás krumplit adtak ebédre, szóval inkább a karfiol. Falatozunk, egyszer csak megcsörren a telefon. Sóhajt, leteszi a villát, megy és felveszi. Csak annyit hallok, hogy "szia mama...", tudom, hogy Kata anyukája az. Jön vissza egy perc múlva, leül, sóhajt. Kérem mit akart a mama? "Kérdezte, volna-e kedvünk átmenni, adna egy ételhordóval az ebéd maradékából. Paprikás krumplit!" Eltátottam a szám, "ne már, tényleg?" Erre elneveti magát, "nem, csak vicceltem!" Kis csibész, teljesen bevettem, mert a mama gyakran ad ennivalót, és jó érzékkel ugyanazt szokta főzni, mint mi előző nap.
Kata nem jól van, fájt a háta, aztán a füle, majd a nyaka teljesen elmerevedett és hasogatott, állítólag valami vírus, a kolléganőjének is volt ilyen, aztán a feje a migrén miatt. Nem zárom ki, hogy nyakfájdító vírus létezzen, de hogy az naponta ide-oda vándoroljon, az elég furcsa. És mondjuk nekem is megfájdult volna a fejem, ha megígérem, elmosogatok, aztán meglátom, mekkora kupac műanyag bigyót raktam ki a fagyasztóból. (Nem is mondtam, bedöglött a fagyasztónk, imádkozom, hogy javítható legyen, ne kelljen újat venni.) Szerencsére az iskolának vége, nem kell Katának Fecóval tanulnia, így nyugodtan agonizálhat a kanapén, és játszhatok én a gyermekkel. Persze ebbe is beleszól, hogy ilyen gyilkolós izével ne engedjem már!
De megszületett a kompromisszum, nem játszik vele, csak nézi, hogy én csinálom. Return to the Castle Wolfenstein a játék neve. FPS (First Person Shooter, azaz lövöldözős játék, ahol a főszereplő szemén át látjuk a világot), ami 1943-ban játszódik, egy angol kommandóssal kell nácikat, múmiákat, zombikat és mindenféle túlvilági fertelmet irtani. Meg közben 3D útvesztőkben bolyongani, egy középkori kastélyban, falucskában, földalatti kazamatákban, templomban, katonai bázisokon, betonbunkerekben. És nekem inkább ez a lényeg. Az egésznek van egy nagyon jól eltalált hangulata.
A helyszínek remekül ki vannak dolgozva, a falak, a kő, a beton, a dekoráció, a figurák. Akik angolul beszélnek többnyire (néhány "Halt!" meg "Hilfe!" azért akad), "bájos" német akcentussal. A hírszerző főnöknek meg brit angol akcentusa van, az is imádnivaló. A játék engem leginkább a fülemen keresztül fogott meg. A zajok, zörejek nagyon jók. Nem csak a különleges fegyverhangok (simán megmondom, hogy Mauser puskával, Luger pisztollyal vagy MP40 géppisztollyal lőnek rám), hanem a gépek zaja, a lépések kopogása, ajtók nyikorgása. Teljesen magába szippant, különösen a földalatti kazamaták világa. Törött koporsók, kriptákból előmászó múmiák, imádom az ilyet. Fecó meg élvezettel mozizik. Én meg bármit, csak addig se a tanulással kelljen foglalkoznom.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése