Bevásárlós rémálom

Katával vásárolni az egy kész horror. Alapvetően ott kezdődik a baj, hogy a bevásárlás koncepcióját  eltérően értelmezzük. Számomra a bevásárlás munka, amit hatékonyan kell végezni. A lehető legkisebb energiát szánva rá, viszonylag a legjobb eredményt kell elérni. A szupermarket nekem raktár, ahová bemegyek egy listával, begyűjtöm a rajta szereplő tételeket, lehetőleg tartósítószer mentes élelmiszereket, viszonylag az olcsóbb fajtákból, de azért nem pocsék minőséget. Az sem hátrány, ha magyar a termék. Ezzel szemben Katának a bevásárlás szabadidős tevékenység, a szórakozás egy formája. A szupermarket számára olyan, mint egy múzeum. Csak sokkal izgalmasabb, mert itt mindent meg lehet fogni, kézbe venni, sőt, ami megtetszik, még haza is viheti.

Amit én elintéznék húz perc alatt, az neki másfél óra. Már rég óta tudjuk, hogy melyik mustárban és melyik ketchupban nincs tartósítószer. De ő azért végigolvasgatja az összes többinek is a címkéjét. Hátha ettől a héttől azokban sincs. Ami természetesen úgyis mindegy lenne, ha kétszáz Forinttal drágább. A virsliket is teljesen felesleges végignézegetni, mert a gyermek a füstöltet szereti (Füstli, vazz, hogy lehet ilyen nevet adni egy virslinek), és ragaszkodik a márkához, tehát tuti addig fog nyafogni, amíg ezt vesszük. Kaukázusi kefirből pedig már végigkóstoltuk a hónapban a zöldteás, gránátalmás, akármicsodás ízesítésűeket, és megállapítottuk, hogy a natúr a legjobb. Sajtból pedig csak a trappista darabolt, az összes többi szeletelve van, amit már nem lehet reszelni.

Egyébként az üzlet Kata nélkül is horror. Makó tőszomszédságában nem lehet magyar hagymát kapni. Holland, lengyel és német vöröshagyma közül lehet választani. Röhej. A tojás meg sírni való. Húsvétra, ha festeni akar az ember, nem a kicsit, hanem a nagyot keresi. Na most, a nagyobb méretű tojások tartóit kinyitogatva, az összes (de szó szerint, kinyitottunk vagy tízen valahányat, és mindegyiknél ez volt a helyzet) tartóban találtunk törött tojást. Olyan is volt, ami kettéesett, lehajoltam, benéztem a polcra, kerestem a kiscsirkét. Amiben látszólag mind ép volt, megemelve a tojásokat, kiderült, hogy alul törtek el, és bele vannak ragadva a tartóba. Amelyiknek meg nem volt semmi baja, mikor megemeltem, az ujjaim közt roppant be. Tehát nem a teherautó karambolozott velük, hanem kalciumszegény étrenden a tyúkok papírhéjú tojásokat termeltek. Dióban jó az ilyen, de tojáspatkoláshoz meg festéshez, főleg mert Kata szereti kifújni, és úgy megfesteni, nem praktikus.

Az én Kedvesem (egy olyan lány, akit folyami rákok neveltek) visszafelé tolja a bevásárlókocsit, szemben a vásárlók hordájával. Mert ugye őneki nem kell leírnia a bevásárlólistáját. Nem felejt el róla semmit, csak ábécésorrendben vagy tudomisén hogy van a fejében, nem a szerint, ahogy a polcokra kiteszik. A kefir és a sajt után még kétszer megyünk vissza a tejes pulthoz, egyszer tejfölért és még egyszer a vajért. A papírzsepi mellett van a vécépapír is, de azért külön visszafordulunk a pénztártól. Talán mert eszébe jut, hogy nem hozott csak két reklámtáskát, így besz*runk mire ezt mind kézben hazacipeljük. Persze az lesz a vége, hogy a k*rva bevásárlókocsit hazáig toljuk az utcán, az zörög mint állat, kihajolnak a szomszédok az ablakon, hogy mi ez a nagy zaj, és a végén majd nekem kell visszatolnom, és magyarázkodnom a biztonsági őrnek.

A kedvenc részem azonban az, mikor a teli kocsival beállunk a sorba, és Kata elmegy még nézelődni a színes magazinok közé. Általában nem veszi meg egyiket sem, mert nem ér annyit, de elolvas néhány cikket. Én meg ott állok a pénztárnál, rakosgatom a szalagra az árut, és szurkolok, hogy mire fizetni kell, visszaérjen, mert én a rezsit állom, minden olyasmit, amit a bankszámláról automatikusan levonnak, ő meg a bolti bevásárlós dolgokat. Mondjuk ez a probléma kezd megoldódni, mert kitalálta, hogy leteszi hó elején a kosztpénzt, és akkor nem fordul elő, hogy hó végén zsíros kenyeret eszünk, és a kenyérért is zárás előtt negyed órával megy, mert akkor a maradék vekniket már féláron adják. Szóval most nálam volt a lóvé, de azért végig kellett furakodnia a sorban állók mellett, hogy bocsi, a pontgyűjtő kártyát nem adta oda. Imádom ezt a nőt!