A vizsgán az egyik lány blúzán a legfelső alatti gomb kigombolódott. Ahogy mozgott, időnként látni lehetett a mellének az ívéből egy darabkát. Igyekeztem diszkrét lenni, és a perifériás látásom is kitűnő, ezért beszélgetés közben a lány szemébe néztem. Aztán egyszer csak odanyúlt, érezte az üres gomblyukat, aztán elfordult, és úgy gombolkozott be. Ez kicsit furcsa volt, nem szokás, hogy egyik lány a másik előtt ilyen szemérmes legyen. Talán megérezte az érdeklődésemet, és zavarba hoztam? A gondolattól kellemetlenül éreztem magam.
Megesett már máskor is, hogy a buszon előttem ülő lány kecses nyakát megbámultam, mire eligazgatta a haját, és eltakarta vele. Vagy amint elkezdtem nézni egy csupasz derekat, a tulajdonosa ráhúzta a pólóját. Néztem a mellét, és karba fonta a kezeit, hogy takarja, a térdére húzta a szoknyáját, vállára terítette a kabátját. Meggyőződésem, hogy védekezésül a pillantásaim ellen, pedig nem láthatták, hogy nézem őket. És szerintem nem csak én találtam ki. A feltűnő időbeli egyezések valószínűsítik az ok-okozati összefüggést.
Állítólag az auralátók olyat tapasztalnak, hogy aki tényleg figyel (nem csak bámul kifelé a fejéből), annak a szemeiből fénynyaláb indul, mintha zseblámpával pásztázna. Tehát az, hogy valaki megérzi, hogy nézik, nem hülyeség. A nindzsák is tudták, hogyha be akarnak cserkészni valakit, nem szabad direktben bámulni, hanem elnézve mellette, csak a szemük sarkából szabad figyelni, különben megérezheti. Különösen, ha valami profi szamuráj volt az illető. Ezekből az gyanítható, hogy a jelenségnek két oldala van. Egyrészt minél tudatosabb a megbámult személy, minél inkább hisz az intuíciójában, annál biztosabb, hogy megérzi, ha valaki nézi. Másrészt minél erősebb a figyelme, minél inkább képes látni és nem csak nézni valaki, annál valószínűbb, hogy megérzik a pillantását.
A szemből sugárzó "erő" kapcsán eszembe jutnak a szemmel verésről szóló babonák, hogy valaki képes ártani másoknak csak azáltal, hogy rájuk néz. Meg még eszembe jut az első évem, mikor tanítani kezdtem. Az egyik fiatal kolléganővel, aki pár évvel előttem kezdett, együtt voltunk az iskolaudvaron, és rászólt egy gyerekre, de az elszaladt előle, ő meg futott utána. Aztán a másik héten kérdezte, hogy mi a "titkom", mikor ugyanaz a gyerek csinált valamit, én meg csak ránéztem, intettem a fejemmel, hogy "ide hozzám!". A kölyök megtorpant, tétovázott, összevontam a szemöldököm, és lefelé vágtam a szememmel, hogy "ide állsz elém!".
A srác jött. Látszott rajta, hogy nem akart, de mintha kötéllel húztam volna, odajött. Pedig csak nem vettem le róla a szememet. Megrántottam a vállam, "titok?", és nem mondtam semmit. Mert mit mondtam volna? Használtam volna nagy szavakat, mint "karizma", vagy beszéltem volna az erősebb akarat győzelméről, a Jedi erőről, 40-es tónusról, mágiáról? Csak kamuztam volna, mert nem tudom mitől jött oda a fiú. Csak azt tudom, hogy biztos voltam benne, hogy oda fog jönni, és eszembe sem jutott, hogy talán nem fog engedelmeskedni.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése