2011-06-13

"A lakoma"

Tegnap Fecó kiment a mamáékkal a tanyára. Én meg meglátogattam anyámat. Azóta, hogy csak úgy felhívtam, kb. két hónapja, szinte hetente beszélek vele. Mikor mondta, hogy egyedül van egész nap, megkérdeztem, mit szólna, ha felugranék hozzá, és együtt csinálnánk ebédet. Nem tudom, hogy habozott-e a válasszal, vagy csak nem jutott szóhoz, de eltelt kis idő, amíg azt mondta, hogy örülne neki. Én vittem a borsót a rizibizihez.
Mesélt a munkájáról, hogy sokat dolgozik. Úgy láttam rajta, hogy szereti. Jól csinálja, és megbecsülik. Én meg meséltem, hogy még egy jegy és megvan a második félévem is. Azt mondta, hogy büszke rám, hogy már a második diplomámért küzdök. Aztán hallgattunk kicsit. Nem akartam mondani, kár hogy régebben nem mondott ilyeneket nekem. Persze lehet, ő meg nem akarta mondani, kár hogy régebben nem adtam okot a büszkeségre.
Csirkét csinált a zöldborsós rizshez. Nagyon paprikás és zsíros volt a szaftja, mi másképp főzünk, és persze csirke helyett inkább karfiol van a pörköltben. Az íze a gyerekkoromra emlékeztetett, ahogy a tejfölös uborkasaláta is, amiben jó sok fokhagyma volt, meg pirospaprika a tetején. Ez viszont ízlett. Mondtam is, és láttam, jól esik neki a dicséret. Kérdezte, szoktam-e főzni, meg hogy miket. Láttam, furcsállja a sok kását, meg a nyers salátákat. De nem szólt semmit.
A levesszerűen bő lére eresztett zöldséges paprikás krumplira, a tócsira meg a paradicsomos és a babos káposztára, amibe mondtam, én nem teszek csülköt, nagyon felkapta a fejét. Ezek hazai ételek, amiket még otthon, a Dunántúlon, a nagyanyámék csináltak, és talán ő nem is főz ilyeneket, legalább is gyerekkoromból én nem emlékszem rá. De nem kérdezte, hogy kitől tanultam főzni. Hallgatólagos szabály, hogy a kapcsolatainkról nem beszélünk.
Aztán zenét hallgattunk. Felraktam a Hobó Vadászatot a lemezjátszóra, turkáltam a régi bakelitjei közt. Edda, Piramis, Nagy Feró, LGT, szóval azok a amiket gyerekként is hallgattunk. Vannak CD-i is, de az nem ez a fíling. Beszélgettünk filmekről, hogy miket szeret nézni, a DVD játszóját megnéztem, viszi a DivX-et, ígértem, majd másolok neki. Megittunk egy sört ketten. Nem remegett a keze, és a végén még hagyott is a poharában, nem hajtotta fel az utolsó cseppig. A második korongnak rögtön a B oldalát tettem fel, és amikor lejárt, elköszöntem. Nem mondom, hogy remek program volt, de nem is feszengtünk annyira mint vártam.

13 megjegyzés:

Señorita írta...

Akárhogy is, jó volt ezt olvasni.

Rosabella Sanchez írta...

Megható pillanatok ezek...

Cs. Bálint írta...

Egészen furcsa érzés fog el, amikor ilyet olvasok anya-gyerek kapcsolatokról. Nekem a szüleim a legjobb barátaim, és ez mindig is így volt, ezért amikor megszakadt/megromlott szülő-gyerek viszonyról hallok vagy olvasok, olyan érzésem van, mintha egy, a valóságtól nagyon elrugaszkodott, fikciót olvasnék.

AncsaT írta...

Én így vagyok egy háborús történettel, amiben katonák kegyetlenkednek a civil lakosokkal. Elképzelhetetlen, hogy emberek ilyen dolgokat tegyenek. De azért él bennem a gyanú, hogy lehet neki valóságalapja.

Névtelen írta...

Jók ezek az elhallgatásos témák... Szép, hogy elmentél hozzá.

AncsaT írta...

Azért tesóm javasolta párszor, mire így tettem. De állította, hogy jót fog tenni nekem. Nos, nem tudom. Az nem túl felemelő, hogy azt érzem, anyám irántam való érzései közt mondjuk a bűntudat meg a kíváncsiság megelőzi a szeretetet.

gofri írta...

Hát te érzed, hogy mit érzel... :)

Személy szerint azt gondolom, hogy az ilyesmi inkább udvarias(kodásos) gesztus, meg lehet ezeket tenni, ha ezt diktálja a lelkiismeret, az illendőség, a jólneveltség, de az a kérdés, hogy megéri-e, hmmm, mondjuk lelkileg.

Én is megpróbáltam párszor ilyesmit, de nekem nem éri meg, mert utána sem, közben sem érzem jól magam igazán. És egyáltalán nem jutunk egyről a kettőre, mert még mindig ugyanazok a témák a témák. Biztos túlzok most, de úgy érzem minden egyes alkalommal, mintha azt gondolná: "na, megint te léptél, helyes, látod, látod, mégis csak nekem volt/van igazam mindenben és ezt te is beismered, stb. stb.".

Szerintem ez csak akkor megy, ha az ember érzelmileg el tud távolodni a helyzettől és a személytől valamelyest, ha tudja kívülről nézni, csak épp az a probléma, hogy ez egy szülő-gyerek kapcsolatban lehetetlen. Legalább is nekem nem egy.
Szóval vagy vállalod és szép tőled, de neked nem jó, vagy nem vállalod, és akkor nincs semmi előrelépés.

AncsaT írta...

Nem tudom, jó-e nekem ez így. Olyan, mint a pótléka valaminek. Talán a semminél több, de nem az amire nagyon vágynék. Valahol megnyugtató is, mintha kipipálhatnék valamit. Emlékszem, mikor Kata anyukája érdeklődött a szüleimről. Hogy apám már nem él, az teljesen rendben volt neki, de, hogy anyámmal nem tartok kapcsolatot, azt nem tudta hová tenni. Ez így már majdnem olyan, mintha minden normális lenne a családomban, legalábbis annyira, hogy ne foglalkozzanak vele

gofri írta...

Pontosan. :)

Tyúk írta...

Könnyeztem kicsit.
Ez nagyon nehéz lehetett nektek. Neki is, neked is.
Bátor vagy, mert a kisebb ellenállás, ha vállrándítással intézed el, és nem hívod, nem mész. Az sokkal könnyebb/egyszerűbb/gyávább megoldás lenne.

AncsaT írta...

Ez most nekem könnyek nélkül is túlélhető találkozás volt. Nem voltam feszült, nem éreztem kínosan magam, csak nem élveztem. Úgy tűnt, anyám sem, viszont ennek ellenére jól esett neki, hogy ott voltam, azt mondta, örülne, ha máskor is mennék. Mondtam, hogy majd hívom, elköszöntem és mentem. Olyan idétlen dolog volt, akkor is, mikor megérkeztem, talán azt várta, hogy puszit adok, nem tudom. A srácok az apjukkal lejattolnak és kész, az idegenek közt is szokás, semmi bensőségesség, de én csak nem rázhatok kezet az anyámmal, szóval maradok a sziánál, csak tényleg kicsit idétlenül jön ki.

Señorita írta...

Soha nem élhettem át ilyen helyzetet, mert burokban nőttem fel és csodálatos, édespofa szüleim vannak. Csak elképzelni tudom, mit érezhetsz de az távolról sem ugyanaz. Nem tudom, mennyire hiteles így a hozzászólásom, de kérdeznék valamit. Írtad, hogy bűntudat és kíváncsiság vezérli szerinted anyukád. Emellett azért érzel olyat esetleg, hogy hálás, mert nyitsz felé és bizonyos terheket veszel le róla? Mert esetleg segítesz neki helyrehozni valamicskét a hibáiból? Örül, azt is írtad, de ennek annyi árnyalata van és próbálom megérteni ezt az egészet. Az igazi áttörés az lenne, ha ő (is) hívna Téged, mert szeretne látni. Ha ő keresne, mert kiváncsi Rád. Drukkolok!

AncsaT írta...

Egyelőre még abban sem vagyok biztos, hogy én akarom-e ezt az egész közeledéses dolgot. Tesóm szorgalmazza, ő úgy véli, jót tenne a lelkemnek, és inkább az ő kedvéért, mint az anyáméért erőlködöm.
Anyám meg azért nem hív, mert mondtam neki, hogy ne tegye. Azzal a feltétellel kapta meg a számom, hogy akkor használja, ha elháríthatatlan vészhelyzet van, mondjuk a "csöpög a csap" meg a "nem lehet becsukni a fagyasztó ajtaját" nem tartozik ebbe a kategóriába. Így csak akkor kell beszélnem vele, amikor akarok (képes vagyok rá).

Megjegyzés küldése