Zöld - Fehér

Annyira bele vagyok töppedve a fordításba, hogy muszáj kikapcsolódásként valami egész mást elővennem, így érdekes, de mostanában valahogy nem olvasok zsánert. Vagy írástechnika, irodalomelmélet, vagy szépirodalom lapul a táskámban, amit buszozás közben előveszek. Így került a kezembe Umberto Eco: Hat séta a fikció erdejében című kötete, benne hat, a Harvardon tartott irodalomelméleti előadásának összefoglalójával. Nem mondom, hogy pontosan értettem az empirikus olvasó - mintaolvasó, és empirikus szerző - mintaszerző fogalompárosokat, és szegény Gérard De Nervalt az ő Sylvie c. regényével egyetemben, így olvasatlanul is megutáltam, csupán annak köszönhetően, amit Eco írt róla. (Az egész egy átláthatatlan visszaemlékezés-halmaz, egy színésznő szeretőről, meg a régi falusi lányka iránti beteljesületlen szerelemről, akinek az emlékét kergeti ma is, mindez úgy összekavarva, hogy sokadik olvasásra is grafikont kell rajzolni hozzá, hogy melyik fejezetben mikor, hol járunk a történetben és a visszaemlékezésekben.)

Az egész meglehetősen elméleti, és nem is tűnt különösebben érdekesnek, de aztán eszembe jutott a nemrégiben újra elővett nagy kedvenc: a Zöldvendéglő, Fehér Bélától. (Elnézést kérek mindazoktól, aki a "Zöld - Fehér" címet "zöld-fehér"-nek olvasták, és a Fradit meg a labdarúgást keresik a bejegyzésben, rútul félrevezettem őket.) És szép lassan kezdett elrendeződni, amit Eco mondott. A zöldvendéglő történetének ideje is meglehetősen összekuszálódik, ahogy a narrátor, a szerző és az egyik szereplő személye is. Mert ugye az egészet írta, az empirikus szerző: Fehér Béla. Aki árulkodó módon a történet egyik szereplőjét Feri nagyapa néven emlegeti. Azután előkerül egy régi, kockás füzet, melybe Feri nagyapa írogatott hajdanán, ma már rejtélyesnek tűnő dolgokat. A narrátor (a mintaszerző hangja) ebben a füzetben lapozgat, idéz fel dolgokat, hol megmagyarázva, hol megelőlegezve részleteket a csapongva (az eseményeket időrendtől eltérően előadva, álomszerű látomásokat, gyerekkori személyes emlékeket, felnőtt kori visszatekintéseket, jelenidejű megfigyeléseket közbeékelve) elmesélt történetből.

Van egy különösen érdekes rész, ahol a már felnőtt narrátor ott éjszakázik Feri nagyapa régi házában, és álmában a már elhunyt nagyapját hallja hegedülni. Felébred, még a fülében cseng a hegedű sírása, felkel és átmegy a dolgozószobába, kinéz a holdfényben fürdő ablakon, és akkor szinte érzi, amint megjelenik mellette a valaha volt kis Béci árnyalakja, aki megfogja a mai Béla kezét, együtt bámulnak ki az ablakon, és felidézik azt a régi, téli éjszakát, amikor a kis Béci szintén itt aludt, felébredt, és kilesett ezen az ablakon a jégvirágok között, és megpillantotta a nagyapját az egyik gazdával valami titokzatos dolgot művelni, ami aztán majd magyarázatot nyer a történet későbbiekben elmesélt részében.

Arra az érdekes dologra jöttem rá, hogy a történet idővonalának kuszaságát és a könyvben megszólaló hangokat tekintve a Zöldvendéglő semmivel sem kevésbé bonyolult és zilált, mint a Sylvie. És ez mégsem idegesítő. Persze talán a Sylvie sem volna az, ha magát a könyvet olvasnám, és nem egy elemzést róla. De most kedvenc kortárs szerzőmet akarom magasztalni. A könyv cselekménye nem sok, egy kis faluban feltámad egy néhai kolléga, az eleddig a temetőben békésen nyugvó, még a XVIII. században élt orvosdoktor, átveszi Feri nagyapa praxisát, mire az vendéglőt nyit, a Zöldvendéglőt. Nem egy különösebben csavaros történet, ebből nem igazán lehet kalandregényt írni. És tényleg, a könyv nem attól letehetetlen, hogy izgatottan várjuk a következő meglepő fordulatot, szurkolunk a főszereplőnek, vagy kíváncsian találgatjuk a végkifejletet.

Ami csodálatosan érdekessé teszi az egészet, az egyfelől a nyelvezet, másrészről meg a leírások. Igazi, ízes falusi beszéd, régies tájszavak, szólások, vajákos ráolvasások, említés esik a népi mitológia teremtményeiről, a tűzkergető lucvérről, a Csuvaszról és társaikról. És apránként kibontakozik előttünk a falu, Hadház tájképe. (Csak találgatok, de a szerző Debrecenben született, minek szomszédságában van egy Hajdúhadház nevű falu, így nem lepne meg, ha valahol azt olvasnám, sok-sok gyerekkori emléket írt bele ebbe a könyvbe.) Amitől szédületes az egész, hogy a szereplők hús-vér emberek, a hőségben csorog rajtuk a verejték, bűzlenek, koszos lábukon elkékült sajgó bütyökkel tehénlepénybe lépnek, mindenféle nyavalyáik vannak. Habzsolva eszik az ételt, a leves lecsorog a szájuk sarkán, legyeket hessegetnek el a tányér széléről, veszekednek, szentségelnek, böfögnek, finganak, hugyoznak és fosnak.

Bizony, durva beszéd, káromkodás, cifra szólások akadnak bővivel. Érdekes módon, mégsem lesz a szöveg trágár, alpári, mivel ezek nem öncélúan, nem hatásvadászatként, az eladásokat növelő, botrányt keltő szándékkal kerültek bele. A sok "erős" kifejezés szervesen illeszkedik a történetbe. Mert egyrészről falun ez a dolgok neve, ott a szart és a fingot szarnak és fingnak hívják, nem pedig ürüléknek és szellentésnek, másrészről meg hát a falusi népeknek ilyen a szavajárása. Könnyen kicsúszik a szájukon ez-az, a mondásaikban emlegetik mindazt, ami része az életüknek. Márpedig ők hugyoznak, szarnak, basznak. Akárcsak a városi, úri népek, csak ők ezen természetes testi funkciókat természetesnek is veszik, ezért aztán nem szégyellik, sőt nem átallják emlegetni sem őket.