A fészbukon megosztottam egy cikket, amiben a 109 éves néni elmondja a hosszú élet titkát. Világ életében kerülte a férfiakat, nem is ment férjhez, ellenben minden reggel eszik egy nagy tál, meleg zabkását. Odaírtam, hogy ha ezen múlik, akkor én is megérem a százat. :) Elvégre pasik igazán nem nyüzsögnek az életemben, ellenben kását rendszeresen fogyasztok. A kommentelők nem igazán rajongtak a kásáért, de abban egyetértés alakult ki, hogy a pasik kerülése jót tesz az egészségnek. Mivel heteró csajok is írtak, világossá vált, hogy bár a kásáról tudjuk, hogy egészséges, mégis aki nem szereti, az nem eszi meg, ahogy a pasikról is mind azt gondoljuk, hogy ártanak az egészségnek, de ez nem szempont, csak az dönt, hogy kinek a pap, kinek a papné. Nem az a kimondott egészségtudatos élet.
Pedig a kásának egyértelműek az előnyei. A gabonát viszonylag természetes formában tartalmazza, nincsen agyon-feldolgozva. Magas a rosttartalma, tele van értékes tápanyagokkal, viszont nincs benne mesterséges adalékanyag, tartósítószer. Egyetlen bibi lehet, ha rossz minőségű gabonából csinálják, helytelenül tárolják, akkor nyomokban tartalmazhat penészgombát. Ezért aki kellően paranoiás, annak nem árt pár órára beáztatni egy kis aszkorbinsavas vízbe, aztán meg jól átöblíteni. Ez kinyírja a gombát és a spórákat, és kimossa a gombatoxinok egy részét is. Nagyon nem kell parázni, a multiknál helyben sütött kenyeret is jobb, ha nem látjuk, hogy milyen lisztből készült.
No de ennyit a kásáról. Ami érdekesebb, hogy a pasik kerülése tényleg jót tesz-e? Tizennégy éve élek egy nővel, és szerintem ez sem kevésbé megerőltető. Talán a párkapcsolat árt az egészségnek? De mintha olvastam volna valamit, hogy egy házas férfi évekkel tovább él. Mert a felesége ügyel az egészségére, időben észreveszi, ha valami baj van, ha beteg, odaadóan ápolja, gondoskodik róla, és nem kell pizzán meg csipszen éljen, az asszony főz rá. A feleségről jellemzően nem gondoskodik így a férje, de a nők maguktól is ügyelnek az egészségükre. Persze, ezek sztereotípiák, meg statisztikai adatok, de azért valami körvonalazódik belőlük.
Egy jó párkapcsolat jót tesz az egészségnek, ha a párunk odafigyel ránk, ha van kivel megosztani a terheket, testileg és szellemileg is egészségesebbek maradhatunk. Egy rossz házasság, az állandósult stressz, a fizikai kizsákmányolás, lelki terror viszont tönkre tesz, megrövidíti az életet. A cikkben szereplő 109 éves néninek igaza van annyiban, hogy egy rossz házasságban, egy rossz férj mellett eltöltött évtizedek után, valószínűleg már rég a sírban lenne. Régebben általános volt, és talán még ma is gyakori, hogy a férjek kizsákmányolják a feleségüket. Aránytalanul sok háztartási munkát hárítanak rájuk, kiszolgáltatják magukat, így nyernek életéveket, amiket a feleségüktől vesznek el.
De azért matematikai gondolkodással nem ennyire ronda a kép. Ezt az élet nevű játszmát, ha a matematikai játékelmélet alapján szemléljük, akkor láthatóvá válik, mi lehet a nyerő stratégia. Itt egy tipikusan nem zérus összegű játszmát látunk, ahol lehetséges a kooperáció. Vagyis a párok nem csak egymás rovására juthatnak nyereséghez, és megbeszélhetik egymással a követendő stratégiát. Azaz létezik a win-win szituáció, amikor az együttműködés révén mindketten jobban járnak, mintha megpróbálnának egymás ellenében nyereséghez jutni. Tehát mindegy, hogy férfi, nő, UFÓ, alien, vámpír vagy vérfarkas a párunk, ha szeretjük egymást, odafigyelünk, vigyázunk rá, segítünk neki, gondoskodunk róla, és viszonzásul ugyanezt kapjuk mi is tőle, akkor mindketten jól járunk.
Nem garantálom a száz évet, de az egészségünknek jót tesz, és akármennyit is élünk végül, azt nagyobb boldogságban és elégedettségben fogjuk eltölteni, mint amiben egyébként részünk lenne. És azt hiszem, ez a lényeg. Ha sokáig akarunk élni, együnk zabkását, figyeljünk oda az egészségünkre, ha boldogan akarunk élni, tegyünk róla, hogy szeretettel teli kapcsolatunk legyen a körülöttünk lévő emberekkel, annál inkább, minél szorosabb kapcsolatban állunk velük. (Ennek persze kölcsönösnek kell lennie, és ha szeretet helyett gyűlölet, harag, bántás van, amin nem sikerül változtatni, akkor a távolságot kell megnövelni, hogy kevésbé legyen ránk hatással.) A legjobb, ha kombináljuk a kettőt: zabkása és szeretet, a hosszú és boldog élet titka.
1 megjegyzés:
A fészbukos kommentekben (a 109 éves néninél és ez alatt a post alatt is) előkerült a szerelem, hogy talán azt kéne mindenestől hanyagolni. Bemásolom ide is, amit oda írtam:
Azt hiszem, az exekre ugyanaz vonatkozik, mint az összes többi emberre. Igyekeznünk kéne minél jobb viszonyt ápolni. Ha nem megy, tartsunk minél nagyobb távolságot.
Az exek kicsit olyanok mint az anyósok. Közmondásos a rossz viszony, de az nem törvényszerű, csak valószínű. Egy anya (aki valaha szó szerint össze volt nőve a gyermekével, testéből táplálta, csak érte élt, és a gyermek számára sem létezett rajta kívül más) nehezen éli meg, hogy jön valaki, aki kevésbé szereti a gyermekét, mint ő, ostoba és neveletlen (hiszen egy másik nő nevelte, aki nem olyan tökéletes, mint ő), és a gyermeke helyette most ezt a kis... ezt szereti jobban.
Az exekkel a legritkább esetben ér úgy véget a dolog, hogy mindkét fél azt érzi, kihűlőben a kapcsolat, egyikőjük sem akarja folytatni, és megbeszélik, hogy jobb lesz mindkettőjüknek, ha mást keresnek. Az a gyakoribb, hogy az egyik fél már kinéz magának egy következő párt, és szabadulna a kapcsolatból, míg a másik még azt igyekszik fenntartani. Még ha az első előbb szakít, mintsem közeledne az új partnerhez (nem beszélve arról, hogy esetleg ágyba is bújik vele), a másik fél akkor is árulásnak érzi a történteket.
Ilyenkor általában elhangzik pár keresetlen szó, és mindkét fél mond, tesz dolgokat, amit aztán majd nem sikerül megbocsájtani. Van, hogy egy életen át sem. Minél jobban szerettük, annál jobban fogjuk utálni exként. Ami nagyon nem egészséges.
Alapvetően két megoldás létezik a problémára:
A) Ne legyünk szerelmesek. Kerüljük a szoros, intim kapcsolatokat. Sőt, mindenféle kötődést, mert hátha csalódunk a másikban.
B) Mindig legyünk tekintettel az aktuális párunkra, ne bántsuk meg durván az érzéseit. Ha a kapcsolatunk kezd ellaposodni, beszéljük meg. Valószínűleg ő is érzi, hogy valami nem stimmel. Lehet, hogy sikerül helyrehozni a dolgot, lehet, hogy nem. De legalább próbálkoztunk. És így békében válhatunk el, megmaradhat a jó viszony.
Persze ehhez két érzelmileg kiegyensúlyozott, érett (felnőtt) személyiség kell. A szerelem meg többnyire a kamaszkorral tör ránk, amikor ettől még messze vagyunk. Tanulni kéne ezt is, de honnan? A tévéből? Könyvekből? Ott a rossz példát mutatják csak, mert abban van a dráma. Ha kedvesen megbeszélik, hogy vége, abban nincs semmi érdekes. Az iskolában elvileg erre (is) lenne az osztályfőnöki óra. De ne legyenek senkinek illúziói, nem abban a heti egy órában fogunk normális embereket nevelni.
Megjegyzés küldése