Egyes szám, többes szám

Már írtam a kerítésről, de ez a téma valószínűleg többször vissza fog térni. Mert a probléma még sokáig nem fog megoldódni. Ez a bejegyzés most arról jutott eszembe, hogy mostanában többször hallottam, ahogy emberek vitatkoznak a menekültkérdésről. A rádióban, buszon, Katáéknál a családban. Alapvetően két szélsőséges állásponttal találkoztam (minek jönnek ide, ne engedjük be őket, és szegény menekültek, otthon nem maradhatnak, be kell őket fogadni), és a kettő közti átmenetekkel, ahol körülmények és feltételek árnyalták a véleményeket. Gyakran volt az az érzésem, hogy a vitatkozók elbeszélnek egymás mellett, mintha nem lenne köztük akkora a véleménykülönbség, csak nem ugyanarról beszélnek. Mikor ezt megemlítettem tesómnak, csak annyit mondott, "az emberiséget nem lehet szeretni, csak az egyes embereket".

Valahol már hallottam ezt, nem tudom ki mondta, talán valamelyik szent vagy buddhista bölcselő, de azt rögtön megértettem, hogy tesóm mire célzott vele. Az két külön probléma, amikor Szeged külterületén belebotlik valaki egy fáradt és szomjas migránsba, meg amikor magáról az egész népvándorlási hullámról beszélünk. Ha találkozok egy (ez itt most nem határozatlan névelő, hanem konkrét számnév) rászorulóval, akkor az első ösztönös gondolatom, hogy segítenem kell rajta. Ha viszont milliós nagyságrendben várható idegenek érkezése, akkor el kell gondolkodnom rajta, hogy milyen következményekkel jár ekkora tömeg érkezése.

A vitatkozók azért nem értenek egyet, mert ekkora nagyságrendben nem igazán tudják elképzelni a problémát. Azt le kell vinni az ő nagyságrendjükre. Mi a teendő akkor, ha becsöngetnek az ajtómon, és ott áll (mit áll, tántorog), egy kisgyerek, láthatóan napok óta nem evett, nem ivott, és valami idegen nyelven hablatyol. Természetes, hogy beviszem a napról az árnyékba, vizet adok neki, ennivalót, és felveszem a telefont, hogy felhívjak valakit, aki intézkedik majd, tolmácsot kerít, és kitalálja, hogy mi legyen a gyerekkel.

De mi a helyzet akkor, ha a csöngetésre kinyitott ajtóban egy héttagú család áll, idősödő apuka, anyuka, négy felnőtt fiú, egy óvodás kislány, batyukkal, csomagokkal, és be akarnak költözni a házamba? (Hetüknek összesen nincs 8 osztálya, és ugyan van egy másfél szobás panellakásuk, de azt kicsinek találták, és fárasztó felgyalogolni az ötödikre, mikor folyton rossz a lift, és te kétszintes családi házban laksz, négy szobában három fő, internet és kábeltévé bekötve, és a hűtőben is mindig van kaja, így arra gondoltak, hogy nálatok sokkal jobb lenne élni.

A migránsok feltétel nélküli segítése mellett érvelők a segítségre szorulót látják, és arra gondolnak, hogy a problémával nem nekünk kell megküzdenünk, az EU segít majd ellátni őket. A bevándorlásellenesek pedig arra gondolnak, hogy a többi tagállam csak igen korlátozott mértékben lesz hajlandó befogadni az érkezőket, és elsősorban csak azokat, akik iskolázottak, el tudnak majd helyezkedni a munkaerőpiacon, lehetőleg az ottani hiányszakmákban, és nem kell őket segélyezni. Vagyis az egyik szerint, ha felvesszük a telefont, a gyámügyesek kijönnek a kisgyerekért, és a továbbiakban majd ők gondoskodnak róla. A másik szerint meg az önkormányzat széttárja a karját, hogy nem tud segíteni, de a héttagú család már bejelentkezett a lakcímemre, így nem tehetem ki őket, csak ha másutt lakhatást biztosítok nekik.

Igazából mindkét félnek igaza van. Az ide érkező migránsokon segíteni kell, de magát a migrációt meg kell állítani. Az első fele emberjogi és emberiességi kérdés. Nem hagyhatjuk őket éhezni, nyomorogni. Bár megjegyezném, hogy mikor összefutottam két szíriai sráccal, az után érdeklődtek, hogy hol találnak taxit, ami elviszi őket Budapestre. Szegedről. Hiába mondtam nekik, hogy a vasútállomásról ingyen felviszi őket a vonat, ragaszkodtak a taxihoz. Ebből két dologra tudok következtetni. Az a pár száz Euró, amibe az út kerülhet, nem számít nekik, mert bőven van pénzük, és úgy akarnak áthaladni Magyarországon, hogy ne regisztrálják őket. Mert ha az uniós rendszerekbe első ízben Németországban kerülnek be, akkor a dublini rendelet értelmében nincs hova toloncolni őket, ott kell lefolytatni az eljárást.

A kérdés második feléhez hozzá tartozik, hogy a migránsok nagy része nem jóhiszemű menedékkérő, akit a hazájában üldöznek. Többnyire jól szituált, fiatal és középkorú férfiakról van szó, akik a jobb életkörülmények miatt akarnak Európába jönni. Nem egy reprezentatív minta, de akiket én a vasútállomáson láttam, harminc-negyven főt, egyik sem kétségbeesett, elcsigázott, lerongyolódott vándor volt, aki Törökországtól gyalog tette volna meg az utat. Jól öltözöttek voltak (az átlag magyarnál is jobban öltözöttek, márkás sportcipőket, pólókat láttam), tiszta, vasalt ruhában, vidáman kurjongattak egymásnak, és mobiltelefonon beszéltek. Ne legyünk naivak, megvannak a telefonszámok, minden országban, amit ha felhívnak, kapcsolatba léphetnek az ottani embercsempészekkel, akik átjuttatják őket a határokon. Csak az egyes országokat kell önállóan átszeljék.

Amíg évente tízezres számban jöttek, a probléma akkor is fennállt, de a nagyságrendje nem érte el az ingerküszöböt. Most viszont kezdenek egyre többen rádöbbenni, hogy ez olyasmi, amit nem lehet figyelmen kívül hagyni, amivel foglalkozni kell. Hogy milyen intézkedéseket lát valaki szükségesnek, az csak attól függ, milyen képzelőerővel rendelkezik. Nem látnoki képességekkel, csak fantáziával. Biztonsági intézkedéseket nem azért hoz az ember, hogy mi fog történni, hanem hogy mi az, ami a legrosszabb esetben megtörténhet. A teendőkre pedig az a szabály érvényes, hogy az intézkedések költsége ne haladja meg az intézkedés nélkül bekövetkező kár és a bekövetkezés valószínűségének szorzatát. Ami bonyolulttá teszi a dolgot, hogy a "politikai tőkét" nehéz pénzre átszámítani. Ráadásul az "árfolyam" gyorsan változik, aki ma még azért ostorozza a kormányt, hogy embertelenül bánik a menekültekkel, az holnap azért fog háborogni, hogy miért nem tettek megfelelő intézkedéseket a saját polgáraik védelmében.

Valószínűleg nem leszek túl népszerű ezekkel a gondolatokkal, de egy újabb postban elmesélem majd, hogy az én képzeletem milyen lehetséges következményeket vetít elém. Folyt. köv.